Hazánkban közel tizennégy éve, 2000. június 13-a óta emlékezünk a kommunista diktatúrák áldozataira február 25-én.
1947-ben e napon tartóztatták le és hurcolták a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, aki nyolc évet töltött jogellenesen a szovjet fogságban.
Az emléknap ugyan konkrét dátumhoz kötődik, ám a kegyelet és az emlékezés a naptári év bármely napján indokolt lehetne, hiszen nem nagyon akad olyan nap, melyen ne szedett volna áldozatot az állati, ázsiai döghalál, a bolsevizmus.
Az embertelen eszme természetét egyébként érzékletesen szemlélteti, hogy a proletárdiktatúra hősei, saját halottai is szinte kivétel nélkül elvtársaik keze által jutottak a másvilágra, a munkásmozgalmi panteonok lakói tehát éppúgy a kommunizmus áldozatai, mint az általuk testileg-lelkileg elnyomnorított milliók.
A kommunizmus áldozatainak valós létszámát megtippelni gyakorlatilag lehetetlen.
Áldozatnak ugyanis nem csupán az életüktől fizikai értelemben is megfosztott milliókat tekinthetjük, hiszen az ember nem csupán anyag, az élet pedig nem csupán anyagcsere.
A test megsemmisítése, kínzása szinte minden elnyomó rendszer eszköze volt és marad, az elvtársak azonban nem elégedtek meg ennyivel.
Nekik a teljes ember kellett, testestől, lelkestől.
Sok millióan vannak, akiket fizikai létezésüktől nem fosztottak ugyan meg, csupán munkájukban, tanulásukban, hitükben, szabadságukban, tehetségük kibontakoztatásában lehetetlenítettek el, azt vették el tőlük, ami emberré teszi az embert.
Még a bolsevizmus viszonylag békésebb időszakait, a hazai gulyáskommunizmust is a félelem járta át és határozta meg, a vörösök igazsága és demokráciája, az egyenlősdi leginkább abban valósult meg, hogy aki megfigyelt, azt is megfigyelték, aki besúgott, azt is besúgták, aki ütött, azt is ütötték...
Miközben sörrel és virslivel vonult a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság, miközben az úttörők - és fenn a fán a mókus - vidámak voltak, aközben az elvtársak internáltak, börtönöztek, akasztottak, az egyenlőség és testvériség jegyében néha egymást is...
A kommunizmus pusztítása messze nem azonos az általa megsemmisített milliók létszámával.
A kommunizmus a világ létére tört.
S hogy miből lett, miként született meg a szörny, az egy néhány nappal ezelőtti, február 21-i évforduló kapcsán is aktuális, négy napja volt ugyanis 167 éve, hogy kiadták a kommunista kiáltványt, mely műre akár mint a kommunizmus "keresztlevelére" is tekinthetünk.
Tény, hogy minden izmusok leggusztustalanabbja, a világtörténelemben a legtöbb ember legyilkolását eredményező kommunizmus kapcsán keresztlevélről fantáziálni legalábbis ízléstelen hasonlat, bár a sátáni fantáziaszülemény egyik szerzője a Rajna-vidéki zsidórabbik leszármazottjaként született Karl Marx, a vörös döghalál alapdokumentumának számító kiáltvány útjára bocsátásának idején éppen krisztusi korban, harmincévesen kezdte meg hivatalosan is ámokfutását...
A profán hasonlat egyébként már csak azért is idetolakodhat, mert Marxnak és társszerzőjének, Friedrich Engelsnek első közös műve - legalábbis címében - szintén nem nélkülöz némi bibliai ízt, hiszen "A szent család" címen jelentették meg azt 1844-ben.
Közös munkálkodásuk aztán tartósnak és termékenynek bizonyult, olyannyira, hogy Engels még Marx saját cselédlányától született gyermekének apaságát is magára vállalta, ennyi elvtársi szolidaritás talán természetes is volt részéről...
Ha gyümölcsöző együttműködésük kizárólag egymás törvénytelen utódainak felnevelésére szorítkozott volna, minden bizonnyal milliók életét kímélték volna meg a fizikai megsemmisüléstől, vagy a testi-lelki elnyomorítástól.
Ezt azonban nem tették meg, s 1848. február 21-én kiadták azt a művet, mely később a kommunizmusként hírhedtté vált dögszagú szörnyrendszer alapdokumentumának bizonyult.
(A grúz pszichopata bankrabló, a később Sztalin néven rettegetté vált tömeggyilkos Dzsugasvili például az énekek énekének nevezte a Kommunista kiáltványt...)
A sátán keresztlevele ma már 167 éves, azóta adta - s néhol ma is adja - ideológiai alapját százmilliók testi-lelki megnyomorításának...