A tömény, mindent eluraló fociláz egyik pozitív hozadékának a nemzeti érzés, a nemzethez tartozás kifejeződésének kiáradását, a magával ragadó közösségi élmény megélését is tekinthetjük, mi magyarok különösen is.
Különösen, mert jelentős világesemény kapcsán ezt az érzést közel fél évszázada nem élhettük át, s különösen, mert nemzeti hovatartozásunk megvallása, büszke vállalása a liberált világban mindeddig minimum rasszizmusnak, antiszemitizmusnak minősült.
Nemzeti lobogónk önmagában is kivívta a megélhetési rettegők dühét, haragját, mit haragját, egyenesen erődemonstrációját, emlékezzünk csak az ominózus szolnoki kosármeccsre, ahol 2013-ban egy HAPOEL HOLON nevű izraeli kosárlabdacsapat tagjainak nem nyerte el tetszését trikolórunk, ezért a magyar(!) rendőrség ki is tiltotta azt a csarnokból…
No de most!
Most zászlókkal, nemzeti jelképekkel felszerelkezve vonul, dalol, dobol országszerte a sokszorosan megalázott tartomány örömittas népe, s teszi, teheti mindezt legálisan, hiszen ezek a napok – bizonyos keretek között – a szabadság napjai, ennyi most nekünk megjár.
Azt azért ne vitassuk, ijesztő, hátborzongató, fenyegető, visszataszító – a kívánt rész aláhúzandó – lehet magasan urbanizált, kényesen raccsoló demokrata körökben a zajos csőcselék, ám fájdalom, a nacionalista külső jelenleg trend Európában, nincs mit tenni, most ennek van ideje, mint gombaszezonban a gyomormosásnak…
Egy kis külön figyelmet persze – csak hogy túlzásokba ne essünk – azért kiérdemlünk, ránk pirított már a messzi távolból Dániel, a köztéri szobrokat festékkel öntöző aberrált magyargyűlölő, egzotikus arcélű, liberált tollforgatókból megalakult a magyarok ellen szurkolók csoportja, s eljárást kezdeményezett ellenünk az UEFA is, természetesen nézőtéri helytelenkedésért, náci karlendítésért!
Megtudtuk, hogy a fasiszta magyaroktól félnek az oroszokkal utcai gladiátorküzdelmeket folytató angol szurkolók, különösen egy bizonyos szurkolótól, aki nácibb izomzatú az elvártnál, s akinek képe emiatt bejárta a civilizált világot…
Mindegy, figyelnek ránk, ők ettől azok, akik, ezek a napok most mégis a felszabadult öröm napjai, a nemzeti zászló ideiglenes rehabilitálásának napjai.
Kicsit olyan ez, mint a csíksomlyói búcsú, vagy mint 1940 és 1944 között Észak-Erdélyben a kis magyar világ, lekerültek a padlásról a betiltott zászlók, lengetjük is azokat, aztán majd lesz akit számon kérnek, s lesz akit futni hagynak.
Most azonban még lengetjük, mert lengethetjük.
Alibink van…