A zalaegerszegi közlekedés egészen specifikus, sajátos jelenség, erről bárki meggyőződhet, aki hétköznap útra kel a városka bármely „A” pontjából bármely „B” pontjába.
Az okok sokrétűek, egyrészt történelmi gyökerűek, hiszen az egykori poros, tízezres mezőváros mesterséges felduzzasztása folytán ma az akkori igényekre méretezett, keskeny, kis áteresztő képességű úthálózaton nagyvárost idéző dugók, forgalmi abszurditások érik egymást.
Mondhatnánk, hogy az élet megoldja majd a problémát, hiszen a város szédítő ütemű eljelentéktelenedése, munkahelyeinek megszűnése amúgy is a forgalom csökkenésével fog járni, s akkor még nem beszéltünk az immár hetente kétszer dráguló üzemanyagok árának forgalomcsillapító hatásáról.
A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, úgy tűnik ugyanis, hogy a dugókat, a forgalmi abszurditásokat mesterségesen fenntartják, sőt generálják az illetékesek, hadd tűnjünk legalább a zaj, a por, a tülkölés terén nagyvárosnak, büszke érzés ez, a nagyvárosi lét elegánsan sikkes…
A büszke metropoliszhoz nem csak remek verbalitás szükséges – hiszen csodásan nevezzük el betonépületeinket, van itt Szalagház, Csipkeház, Gyémántház, Rózsaház, Dél hercegnője, Göcsej gyöngye, nálunk teátrum a színház, Aréna a befejezetlen futballpálya – de forgalomra, dugókra is szükség van!
Teszünk is érte, nem is keveset!
Érdemes megnézni csúcsidőben az egysávos kanyont, a kéthetente javított, csattogó kockaköveken játékosan kanyargó Kossuth utcát – különösen a mentők számára baráti a kép csúcsforgalom idején - , vagy a Mártírok útja talányos megoldásait, hiszen tíz négyzetméternyi helyen körforgalom, százmilliókból átépített széles kereszteződésben viszont lámparendszer tündököl.
Roppant érdekes, remek logikai játékokra emlékeztető elsőbbségi viszonyokat találunk az Ady utca környékén, ahol hol ide, hol oda vándorol a stoptábla, hol erre, hol arra egyirányúsodik a forgalom, hogy aztán időről időre, forgószínpadszerűen visszaálljanak a korábbi állapotok.
Fantáziadús a Platán sor lámparendszere, itt az Arany János utcai kereszteződés tízperces pirosat produkáló lámpáit – kis forgalomból is lehet dugót alkotni, csak akarni kell… - esténként kikapcsolják, hogy a tőle ötven méterre található kereszteződés irányítóberendezéseit egész éjjel üzemeltessék, nagyjából óránként két jármű számára…
A legújabb gyöngyszem a Göcseji utat a Landorhegyi úttal összekötő Déryné utcában született, itt a leleményes alkotók két biciklisávot alkottak az út két oldalán, mely ettől egysávosra szűkült, a forgalom viszont kétirányú maradt a keskeny útpályán…
Az igazi szörnyszülött viszont még embrionális állapotban van, a Kossuth utca sétálóutcává alakítása ugyanis eddig nem valósult meg, de biztosak lehetünk benne, hogy a terv előbb-utóbb borzalmas valóságként vicsorog majd ránk, néhány százmilliót, s pár, a Kossuth utcáról kitiltott forgalom által élhetetlenné tett utcát biztosan megér azoknak, akik a választások közeledtével avatni szeretnének.
Mindegy, sétálóutca kell, legyen lehetősége a tönkrement, bezárt, kiadó üzletecskék között korzózni a belvárost hordákban ellepő, jellegzetes hangon rikácsoló, arannyal dúsan ékszerezett népes famíliáknak, nem beszélve a jóleső böfögésről a soron következő evő-ivó fesztivál alkalmával a flaszteren elfogyasztott töki pompos nyomán.
Végül az igazi csemegéről, a Vizslaparki útról!
A Vizslaparki út, a bezárt város!
Igen, majdnem város, a lakosok számát tekintve feltétlenül.
Van ugye hat toronyház, házanként nyolcvan lakás, lakásonként átlagosan négy fővel.
Ez közel kétezer ember csupán az utca egyik felén, s csupán a hat tízemeletesben, hogy a páros oldal társasházait most ne is említsük!
Szóval kétezer ember, kétezer bezárt ember…
A Vizslaparki utat ugyanis évekkel ezelőtt egyirányúsították, megszüntetve azt a jól bevált körforgalmat, mely évtizedeken át balesetmentes közlekedést biztosított a Göcseji út – Platán sor – Köztársaság útja irányába.
No, nem túl sok dologtól zárták el ezzel a lépéssel az itt lakókat, csupán a város legrégebbi temetőjétől, a Landorhegytől, az egyik legforgalmasabb főútvonaltól, az akkor még működő Ruhagyár, vagy mai Platán sor nagyáruházainak megközelítésétől…
A lakók egy darabig tiltakoztak, aztán - belátva esélytelenségüket – a dolog egészségesebb és takarékosabb oldalát szem előtt tartva gyalogszerrel igyekeztek a fenti irányokban elhagyni a bezárt zónát.
Tették mindezt jól bejáratott útvonalakon, a „két pont között legrövidebb út az egyenes” elvet szem előtt tartva.
Mentek tehát nyílegyenesen, az élet érdekében a Sparba, a halál tiszteletével pedig a temető irányába.
Kézenfekvő lett volna ugyan, hogy a közlekedés helyi agytrösztjei az ezrek által használt és kitaposott útvonalakat tegyék komfortossá és biztonságossá, de nem, ez Zalaegerszeg, a megyeszékhely! (Olyan ez a titulus, mint nyomorult, elnéptelenedett falvaink kapujában az „Európai falu” tábla, nem árt sokszor hangsúlyozni, különben ki gondolná ezt rólunk…)
Szóval ez Zalaegerszeg, s itt a pedagógia, a népnevelés élő valóság. Itt nem az útvonalakat alakítják az igényekhez s a bevált szokásokhoz, hanem irányt szabnak az igényeknek!
Jó távolra, lehetőleg a leggyakoribb úticélokkal ellentétes irányba festik fel az ötperces pirossal és tízmásodperces zölddel nehezített zebrát, amit – leginkább az innovatív nyugdíjasok kedvéért – tréfás nyomógombbal is felszerelnek, jót tesz az egészségügyi séta után némi agytorna is az időseknek…
A galád nyugdíjasok pedig nem hagyták magukat, ellenálltak!
Ellenálltak merő gonoszságból, rosszindulatból, maradiságból.
Ők továbbra is ott mentek át, mint évtizedek óta mindig, az utcasarkon.
Csoszogó lépteik nyomán keményre taposott ösvény alakult ki, esős időben majd’ akkora tócsákkal, mint a Vizslaparki út járdáin megszokottakkal.
Maga az utca egyébként leginkább egy kalandparkhoz hasonlít, esős időben élelmes vállalkozók számára lehetőség nyílik gondolákkal szolgálni a tömegközlekedést, a járda – annak még meglévő része – negyvenöt fokos szögben oldalra lejt, a combnyaktörés elkerülése érdekében már gyakorolják a nyugdíjasok a küzdősportokban ismeretes eséstechnikák két bevásárlószatyorral végrehajtott változatait…
(A pár éve félbeszakadt építkezés nyomán a lassan enyésző társasházi torzó alagsorát elöntő kétméteres zöld víz hangulatos békazenéjével akár természetközeli túraösvény rangjára is emelhetné az utcát, a keletkezett tó hasznosítására állítólag horgászegyesület is alakult az egyik tízemeletesben.)
Szóval az utca kitűnő edzéslehetőség a forgalmas úton való átkeléshez, afféle természetes szelekció, aki épségben végigér rajta, annak fizikai felkészültsége folytán jó esélye lesz a forgalmas úton kecses bakugrásokkal átszökkenni, különösen hetvenen túl, esős, jeges időben nagyon érdekes két reklámszatyorral…
A küzdelem aztán folytatódott, váltakozó sikerrel, hol a város állt nyerésre, hol a nyugdíjasok.
Először lánccal akadályozták a hivatalosságok az átkelést, de az atletikus aggastyánok számára ez sem volt akadály.
(Ki gondolná, hogy a két bot vagy a járókeret a rúdugrótechnika alapja is lehet…)
Napjainkban pedig stabil, magas, környezetbarát zöld korlát kanyarog hosszan az út mentén, olyan, akár a Kínai nagy fal, csak EU-szabványos.
(No, ezt ugord át Nagyfater!!!)
A társasjáték, a nemes versengés tehát folytatódik, jelenleg a város áll nyerésre.
Ez persze korántsem a végeredmény, számos lehetőség maradt még a renitens idősek megfékezésére.
Remek megoldásnak tűnik például a villanypásztor, a sokkoló, az ideggáz, végső megoldásként pedig – elrettentésül, akár a Nagy Testvér valamelyik demokratikus bombázása egy nyomorult kis országban – a legmegátalkodottabb nyugdíjasok kilövése…
Igaz, engedni is lehetne, az igényeikhez szabni a közlekedést, de ezt a lehetőséget most zárjuk ki!
Már csak a tekintély kedvéért is…
- najó -