Nehéz lenne szavakba önteni, hogy miből áll az a különös vonzalom, mely az embert a fához, s különösen a nagy idős fákhoz fűzi.
Van, aki átöleli a fát, hogy a föld mélyéből közvetített rezgésének részese lehessen, vannak, akik esztétikumként tekintenek az árnyas lombokra, ismét mások érző élőlénynek kijáró tisztelettel és szeretettel viszonyulnak hozzájuk.
Tény viszont, hogy a pragmatikus többség, a mindent uralma alá hajtó haszonelvű társadalom csupán gazdaságilag hasznos növényként tekint a fákra, mellyel gazdálkodik, melyet termel, sőt, vágásérett korban kitermel...
Feltehetnénk ugyan a morbid kérdést, hogy az ember - mely ahol megjelenik, ott minden más élőlény pusztulni kezd - mikor vágásérett, s meddig hasznos életben hagyni, de nem szándékunk megbántani senkit "szélsőséges" megközelítésünkkel.
Szándékunk viszont, hogy csodálatot, tiszteletet, szeretetet ébresszünk a természet csodái iránt, s nem titok, az idős fákat csodának tekintjük.
Sorozatunkban Magyarország legidősebb fáit mutatjuk be, remélve, hogy értük érzett aggódásunkkal, feléjük áradó szeretetünkkel olvasóink körében is "fertőzni" tudunk.
Ma Szokolya égerfáit "látogatjuk meg".
A nagyra nőtt fák a Duna-Ipoly Nemzeti Park erdei iskolájának épülete mögött állnak.
A nagyobbik éger két fő ága közül sajnos az egyik letört, gyökérzetét kis patak mossa, örzskerülete pedig majdnem öt méter!
Az égerfa jelentősége és különlegessége abban áll, hogy olyan nedves, lápos, mocsaras helyen is képes erdőt alkotni, ahol csupán kisebb és értéktelenebb fafajok élnek meg.
Érdekesség, hogy kérge intenzív színezőképessége miatt festékek alapanyaga, barna, fekete, piros, sárga színű pácok készülnek belőle, régebben bőrök cserzésére is használták.