A foci csodálatos játék, talán nem is helyes játéknak nevezni.
Mindenkori állapota, minősége, jellemzői elképesztő pontossággal tükrözik vissza annak a társadalomnak, közegnek az állapotát, minőségét, jellemzőit, melyben létezik.
Labdarúgásunk történelme a mi történelmünk, talán nem túlzás tehát azt állítani - s ezt főként a stadionprogram ellenzőinek szánjuk -, hogy labdarúgásunk rendbe tétele társadalmunk rendbe tételének része.
A múlt ismerete nélkül viszont a jövőt sem lehet biztos kézzel formálni, lássuk tehát, hogy miként jutottunk el a máig a futballpályán.
Sorozatunk a magyar foci történetét igyekszik összefoglalni és feldolgozni, ma a "rendszerváltás" időszakával foglalkozunk.
A kommunizmus évtizedeiben Magyarországról összesen nem írtak a világon annyi jót, mint a labdarúgásunkról, ennek ellenére, 1990-ben még meg sem alakult az új demokratikus kormány, már kimondta a futballról a halálos ítéletet:
„Piaci alapokra kell helyezni! Álljon a saját lábára! Tartsa el magát, ahogy ez a demokráciában szokás!”- így hangzottak a hamis jelszavak.
A nyugati világban ugyanis a labdarúgás nem a saját lábán áll, hanem magabiztos, rendíthetetlen alapokon nyugszik, a tartópillérek pedig a szerencsejátékból befolyt összegek, amelyeket nálunk zsebre vágott az állam, a televízió közvetítéseiből befolyt díjak, valamint a nagyvonalú adókedvezmények, amelyekkel ösztökélik a sport támogatására a vállalkozókat.
1990-ben tehát az állam, élén a Belügyminisztériummal, a Honvédelmi Minisztériummal, viharos gyorsasággal kivonult a labdarúgás támogatói közül, a csapatok további léte vagy nemléte a támogatókon, más néven a szponzorokon múlott.
De kik is voltak ezek a szponzorok?
Tisztelet a kevés kivételnek, de a rendszerváltás hajnalán, jó kapcsolati tőkével, sok információval rendelkező, hirtelen meggazdagodott, szerencselovagok, olyan emberek, akik még néhány évvel azelőtt három számmal jártak a saját cipőjük mögött, ám hirtelenjében elsötétített ablakú Mercedesekből mosolyogtak.
A csapatok támogatásának oka az ő esetükben széles skálán mozgott, hiszen volt köztük megszállott sportrajongó, elhívatott szurkoló, mások ismertséget, népszerűséget szimatoltak, ismét mások pedig kapcsolati tőkét reméltek a szponzorációtól.
Ezen támogatások ritkán értek jó véget, a szponzorok pénze hamar elfogyott, utána már csak a hazudozás, a mellébeszélés maradt, sokukat valósággal kiutálták, kiátkozták csapataiktól.
Ezeket a "mecénásokat" nehéz volt szeretni, egy dolog azonban közös volt bennük, jelesül az, hogy valamennyien adtak, ki sokat, ki keveset.
Kezdetekben még csak tisztségeket sem kértek az egyesületekben, nem egy esetben csapatok életét mentették meg.
Miután a labdarúgást az állam magára hagyta, égetően szükség lett minden olyan támogatóra, aki azt állította magáról, hogy hajlandó pénzt áldozni a magyar focira.
A magyar labdarúgás utóbbi negyedszázada ezen ágrólszakadtság jegyében telt el, eredményességről alig beszélhetünk.
Szomorú, lehangoló, komikus, tragikus, tragikomikus dolgokról annál inkább...