A foci csodálatos játék, talán nem is helyes játéknak nevezni.
Mindenkori állapota, minősége, jellemzői elképesztő pontossággal tükrözik vissza annak a társadalomnak, közegnek az állapotát, minőségét, jellemzőit, melyben létezik.
Labdarúgásunk történelme a mi történelmünk, talán nem túlzás tehát azt állítani - s ezt főként a stadionprogram ellenzőinek szánjuk -, hogy labdarúgásunk rendbe tétele társadalmunk rendbe tételének része.
A múlt ismerete nélkül viszont a jövőt sem lehet biztos kézzel formálni, lássuk tehát, hogy miként jutottunk el a máig a futballpályán.
Új sorozatunk a magyar foci történetét igyekszik összefoglalni és feldolgozni, az első rész az 1948-tól 1956-ig terjedő időszakot idézi fel.
A koalíciós években úgy-ahogy megtartották autonómiájukat az első osztályú csapataink. Ebben az időszakban az UTE és a Csepel gárdái szerepeltek a legeredményesebben, nem véletlenül, hiszen soraikból lényegesen kevesebb játékos kapott katonai behívót.
A kommunista hatalomátvétel pillanatától kezdve a magyar labdarúgás Rákosiék szolgálólánya lett.
A bolseviki teória ördögi volt, megfosztani igyekezett legfőbb egyesületeinket tradíciójuktól, leválasztva ezzel a hozzájuk kötődő tömegeket, valamint a belügy és a hadügy égisze alatt sportoló fiatalok eredményeivel bizonyítani a rendszer felsőbbrendűségét.
E célnak megfelelően álltak neki a patinás csapatok élve boncolásához...
A legnagyobb szálka a hatalom szemében az FTC volt, egyrészt hatalmas szurkolótábora miatt, másrészt pedig azért, mert a vészkorszakban - nyilvánvalóan politikai motivációtól vezérelve - rövid ideig Jaross Andor belügyminiszter volt a zöld fehérek elnöke.
Marosán György, a hírhedt politikai hordószónok így fogalmazott a Fradival kapcsolatban:
„Nem minden fasiszta fradista, de minden fradista fasiszta”.
Ennek szellemében bántak el a csapattal.
Először négy hétre felfüggesztették a játékjogát, ám ebből kerekedő óriási botrány miatt a büntetést pályabezárásra mérsékelték, ennek ellenére az FTC 1949-ben 11 pont előnnyel lett bajnok.
A következő évben legkiválóbb játékosait, Budait, Kocsist, Deákot, Czibort más egyesületekbe igazolták, a Ferencvárosnak pedig piros-fehér mezben, előbb ÉDOSZ, majd Kinizsi néven kellett szerepelnie.
Minden csapatot beszerveztek egy minisztérium, vagy egy nagyobb gazdasági egység alá.
Három újjáalakított csapatra építették a magyar labdarúgást.
Az egyik volt a rövid idő alatt három néven (Textiles, Bástya, Vörös Lobogó) is szereplő volt MTK, mely egylet színét Izrael állam zászlajának kék-fehér színével való egybeesése miatt piros-fehérre változtatták, a működtető pedig a zsidó-kommunista elit legfőbb bástyája, az Államvédelmi Hatóság lett.
A szurkolók nem is kedvelték a Hungária körútiakat, ám az irántuk ellenszenvüket csupán a későbbi, liberalizáltabb Kádár korban merték hangosan kinyilvánítani.
A másik kiválasztott a belügyminisztérium által működtetett Budapesti Dózsa, a legfőbb kedvenc pedig a Néphadsereg égisze alá beszervezett, hajdani Kispest,
mostani nevén a Budapesti Honvéd lett.
Érdekes helyzetbe került az előző rezsim baloldali ellenzékeként számontartott Vasas csapata.
Nevét ugyan megtarthatta, ám erős szociáldemokrata kapcsolatai miatt a politikai hatalom némi gyanakvással figyelte működését.
A Csepel később felvette a Vasas nevet, ám a kommunisták a labdarúgásban komolyabb szerepet nem szántak Szigetországnak.
A mezőnyben szerepeltek még vasutas- és bányászcsapatok is, az új felépítmény azonban nagyon erősen fővárosközpontú volt.
A bajnokságok végeredményei tükrözték az erőviszonyokat, hiszen 1949-tól 1956-ig a Grosics, Lóránt, Bozsik, Budai, Puskás, Kocsis, Czibor nevével fémjelzett Budapesti Honvéd hat alkalommal nyert bajnokságot.
Sorozatukat kétszer sikerült megtörniük az MTK jogutódainak, akik soraikban tudták Gellért, Lantost, Zakariást, Kovács Imrét, Hidegkuti Nándort és Sándor Csikart.
A Dózsa rendszerint felkerült a dobogóra, a Vasas pedig azt a szerepet töltötte be, amit a hatalom szánt neki.
A Fradit helyettesíteni hivatott Kinizsi alaposan meggyengült és 1956-ig nem játszott jelentős szerepet.
Rákosiék cselekedete aljas, ennek eredménye viszont zseniálisnak bizonyult, a magyar labdarúgás 1950 és 1954 között nem talált legyőzőre a világban, az Aranycsapat a földkerekség legjobb csapata volt.
Amennyiben a BEK küzdelemsorozatára már ezen időkben is sor került volna, egészen bizonyos, hogy Puskás Öcsi nem csak a REÁL Madrid játékosaként emelhette volna magasba a trófeát, hanem a Honvéd csapatkapitányaként is.
Az emberek nyomorogtak, féltek, fáztak, éheztek, az internálótáborok működtek, az Andrássy út 60-ban vívták az osztályharcot, ám a szurkolók tízezrei hetente néhány órára megfeledkezhettek keserveikről, amikor jegyet váltottak a mérkőzésekre...