A foci csodálatos játék, talán nem is helyes játéknak nevezni.
Mindenkori állapota, minősége, jellemzői elképesztő pontossággal tükrözik vissza annak a társadalomnak, közegnek az állapotát, minőségét, jellemzőit, melyben létezik.
Labdarúgásunk történelme a mi történelmünk, talán nem túlzás tehát azt állítani - s ezt főként a stadionprogram ellenzőinek szánjuk -, hogy labdarúgásunk rendbe tétele társadalmunk rendbe tételének része.
A múlt ismerete nélkül viszont a jövőt sem lehet biztos kézzel formálni, lássuk tehát, hogy miként jutottunk el a máig a futballpályán.
Sorozatunk a magyar foci történetét igyekszik összefoglalni és feldolgozni, a másoduk rész az 1956-tól a hatvanas évek végéig terjedő időszakot idézi fel.
A Rákosi nevével fémjelzett időszakban objektíven kimutatható, hogy a magyar labdarúgás világszínvonalat képviselt, hiszen válogatottunk majd öt esztendeig nem talált legyőzőre. Puskásék két olimpiai bajnoki címet szereztek, 1952-ben, majd 1956-ban, megnyerték a nem hivatalos Európa-bajnokságot és ezüstérmet szereztek a svájci világbajnokságon.
A forradalom eltiprása után sok labdarúgó távozott külföldre, különösképpen a teljes ifjúsági válogatott hiánya volt húsbavágó.
Az idehaza és szerte a nagyvilágban rendkívül népszerűtlen kádári adminisztráció hamar rájött a labdarúgás jelentős közhangulat formáló képességére, ezért sietve
engesztelték ki a Rákosiék által alaposan vérig sértett csapatokat, elsősorban az FTC-t.
A Kinizsi néven tengődő, statisztaszerepre kárhoztatott, valamikori zöld-fehérek az MTK-hoz hasonlóan visszakapták színüket és a nevüket, s bár az ötvenes évek második felében a ferencvárosiak csak ezüst- és bronzéremhez jutottak, a hatvanas években már négy alkalommal is bajnoki címet szereztek.
Az örömittas szurkolók vidáman skandálták Budapest utcáin:
„Bajnok lett a Ferencváros, f..a gyerek Kádár János!”
Az ötödik aranyérem megszerzése, az 1963-as, félfordulós bajnokságban (áttértünk atavasz-ősz rendszerre) csupán azért maradt el, mert Alberték túl korán ittak a medve bőrére, az utolsó három bajnoki mérkőzésüket (Honvéd, Szeged, Dorog) elveszítették, így - fennállása óta először - a Győri ETO lett a bajnok.
A labdarúgásért rajongók jelentős része ma is abban a hitben él, miszerint az FTC a szocialista társadalmi rendszer elnyomott csapata volt, szurkolói között pedig egészen nagy számban voltak megtalálhatóak a rendszer iránt ellenszenvvel viseltető emberek.
Ez azonban csak jól hangzó, külvárosi legenda, a Rákosi rezsim országlása alatt ugyan valóban létében volt fenyegetve a legnépszerűbb magyar csapat, ám a Kádár János nevéhez köthető 33 esztendőben ez már messze nem volt igaz!
A hatvanas években a hatalom igazi kedvence azonban a VASAS csapata volt, a Komócsin-Gáspár-Biszku belső hármashoz csatlakozott még maga Kádár János is, már ami a piros-kék színekhez való kötődést illeti, igaz, a pártfőtitkár a tribünökön nem mutatkozott.
Az angyalföldi csapat 1957-1970-ig öt bajnoki címet nyert.
Az ismét kék-fehérben pompázó MTK csapata 1958-ban aranyérmes lett, a következő évben pedig csupán rosszabb gólkülönbsége miatt szorult a Csepel gárdája mögé.
1964-ben KEK döntőt játszott, ám a hatvanas évek második felére látványosan, a középcsapatok szintjére esett vissza, ráadésul a vészkorszak, valamint a kivándorlások miatt szurkolótábora is alaposan megcsappant.
A Honvéd és a Dózsa megmaradt a hadügy és a belügy kötelékében, ami azt jelképezte, hogy a kádári liberalizáció határai is végesek voltak.
A forradalom kitörésének évében még a Honvéd focistái lettek a bajnokok, ám a kispesti szurkolóknak az újabb bajnoki címre kereken negyedszázadot kellett
várniuk.
A lila-fehérek az 1959/60-as évadban bajnokok lettek, majd egy évtizeden át jóformán nem nyertek semmit, hogy aztán a hetvenes évek szinte teljes egészében róluk szóljanak.
Ami a hatvanas évek általános színvonalát illeti, a magyar futballisták nem voltak könnyű helyzetben, hiszen a szurkolók minden mellélövés alkalmával legyintettek és Puskásékhoz hasonlították őket.
Aranycsapat ugyan többé nem született, ám ezen időszak eredménylistája ugyancsak veretes volt.
Válogatottunk két olimpiai bajnoki címet szerzett, Tokióban és Mexikóvárosban, két világbajnokságon is részt vettünk, igaz, éremért nem mérkőzhettünk. Klubcsapataink is európai nívót képviseltek, az MTK a KEK döntőjében maradt csak alul a Sporting Lisszabon együttesével szemben (1964), az FTC a Juventus ellenében megnyerte a Vásárvárosok Kupáját (1965), illetve 1968-ban második lett a Leeds United mögött.
1967-ben Albert Flórián nyerte a legjobb európai futballistának kijáró Aranylabdát, az Újpesti Dózsa 1969-ben szintén a VVK kupa döntőjében játszott angol ellenfelével.
Ebben az esztendőben aztán bekövetkezett a magyar történelem harmadik legnagyobb tragédiája.
Muhi és Mohács után Marseille, a francia kikötővárosban ugyanis Csehszlovákia 4:1 arányban diadalmaskodott válogatottunk fölött, így az 1970-es Világbajnokságra nem tudtuk megszerezni a kvalifikációt.
(Folytatjuk.)