A foci csodálatos játék, talán nem is helyes játéknak nevezni.
Mindenkori állapota, minősége, jellemzői elképesztő pontossággal tükrözik vissza annak a társadalomnak, közegnek az állapotát, minőségét, jellemzőit, melyben létezik.
Labdarúgásunk történelme a mi történelmünk, talán nem túlzás tehát azt állítani - s ezt főként a stadionprogram ellenzőinek szánjuk -, hogy labdarúgásunk rendbe tétele társadalmunk rendbe tételének része.
A múlt ismerete nélkül viszont a jövőt sem lehet biztos kézzel formálni, lássuk tehát, hogy miként jutottunk el a máig a futballpályán.
Sorozatunk a magyar foci történetét igyekszik összefoglalni és feldolgozni, ma a csapatokról és a "vezérkarról" értekezünk.
A rendszerváltás óta eltelt több mint negyedszázad alatt, az MLSZ elnöki teendőit hatan látták el, dr. Laczkó Mihály (kétszer), Benkő László, Kovács Attila, Dr. Bozóky Imre, Kisteleki István és 2010-óta Csányi Sándor.
Ezen időben 17 szövetségi kapitány irányította válogatottunk szakmai munkáját.
Ez a szám önmagában is sok, ám annak tükrében még irreálisabb a kapitányok száma, hogy Mészöly Kálmán, Bicskei Bertalan és Egervári Sándor viszonylag hosszú időt töltött el a kispadon, hármukon kívül Glázer Róbert, Jenei Imre, Verebes József, Puskás Ferenc, Csank János, Gellei Imre, Lothar Matthaus, Bozsik Péter, Várhidi Péter, Erwin Koeman, Csábi József, Pintér Attila, Dárdai Pál és Bernd Storck ült nemzeti tizenegyünk sokszor keménynek bizonyuló kispadján.
Ami a rendszerváltás utáni idők nemzetközi sikereit illeti, azokról egy sms terjedelmében is be lehetne számolni, hiszen válogatottunk az 1986-tól számított három évtizedben egyetlen EB-n, illetve VB-n sem tudta kivívni a kvalifikációt, ám a most véget ért kontinentális bajnokságon a legjobb 16 csapat közé kerülve, kivívta a szurkolók elismerését.
Az európai kupaküzdelmek során egy-egy alkalommal a BL és az EL főtáblájára jutott az FTC, a DVSC és a Videoton, ám az ottani szereplését már egyik magyar csapatnak sem kísérte szerencse.
Az olimpiai válogatott 1996-ban Dunai Antal vezetésével kiharcolta az atlantai szereplés jogát, az ötkarikás játékokról viszont vert seregként, pont nélkül érkezett haza a csapat.
A szocialista társadalmi rendszerben az első osztályú bajnokságunkban nyomasztó fölényben voltak a budapesti csapatok, a bajnoki címet illetően, 1945 után csupán csak a RÁBA ETO tudta háromszor megtörni a fővárosiak hegemóniáját.
1990-től aztán az erőviszonyok kiegyenlítődtek, 13 alkalommal Budapesten, 13-szor pedig vidéki városokban ünnepelhették a magyar bajnokot.
Az új rendszer legeredményesebb csapata a DVSC volt, hét bajnoki címmel, az FTC hatszor, az MTK négyszer, a Kispest és a Videoton kétszer, míg az UTE, a Vác, a Dunaferr, a ZTE és a Győr egyszer-egyszer nyert magyar bajnokságot.
A fővárosi” nagycsapatok” az UTE kivételével valamennyien megjárták a másodosztályt, az MTK, a Vasas és a Honvéd alanyi jogon „vívta ki” a másodosztályú szereplést, míg az FTC-t adminisztratív módon távolították el a legjobbak közül, a zöld-fehérek visszakerülésére három év múltán került csak sor.
Ezen időszak első osztályú gárdái közül ma már nem létezik a Volán SC, a BVSC, a Soproni LC és a MATÁV Sopron, a Stadler FC, valamint a Gázszer FC.
NB III-ba, vagy még annál is alacsonyabb szintre került a Pécs, a Győr, a Kaposvár, a Kecskemét, a Dunaferr, a Tatabánya, a Csepel, a Nagykanizsa, a III. Kerületi TTVE, a REAC, a Tiszakécske, a Pápa, és a Veszprém.
A bajnoki küzdelmeket nem tudta befejezni, ezért már bajnokság közben kizárták a Szeged és a Sopron gárdáját.