A foci csodálatos játék, talán nem is helyes játéknak nevezni.
Mindenkori állapota, minÅ‘sége, jellemzÅ‘i elképesztÅ‘ pontossággal tükrözik vissza annak a társadalomnak, közegnek az állapotát, minÅ‘ségét, jellemzÅ‘it, melyben létezik.
Labdarúgásunk történelme a mi történelmünk, talán nem túlzás tehát azt állítani - s ezt fÅ‘ként a stadionprogram ellenzÅ‘inek szánjuk -, hogy labdarúgásunk rendbe tétele társadalmunk rendbe tételének része.
A múlt ismerete nélkül viszont a jövÅ‘t sem lehet biztos kézzel formálni, lássuk tehát, hogy miként jutottunk el a máig a futballpályán.
Sorozatunk a magyar foci történetét igyekszik összefoglalni és feldolgozni, ma a csapatokról és a "vezérkarról" értekezünk.
A rendszerváltás óta eltelt több mint negyedszázad alatt, az MLSZ elnöki teendÅ‘it hatan látták el, dr. Laczkó Mihály (kétszer), BenkÅ‘ László, Kovács Attila, Dr. Bozóky Imre, Kisteleki István és 2010-óta Csányi Sándor.
Ezen idÅ‘ben 17 szövetségi kapitány irányította válogatottunk szakmai munkáját.
Ez a szám önmagában is sok, ám annak tükrében még irreálisabb a kapitányok száma, hogy Mészöly Kálmán, Bicskei Bertalan és Egervári Sándor viszonylag hosszú idÅ‘t töltött el a kispadon, hármukon kívül Glázer Róbert, Jenei Imre, Verebes József, Puskás Ferenc, Csank János, Gellei Imre, Lothar Matthaus, Bozsik Péter, Várhidi Péter, Erwin Koeman, Csábi József, Pintér Attila, Dárdai Pál és Bernd Storck ült nemzeti tizenegyünk sokszor keménynek bizonyuló kispadján.
Ami a rendszerváltás utáni idÅ‘k nemzetközi sikereit illeti, azokról egy sms terjedelmében is be lehetne számolni, hiszen válogatottunk az 1986-tól számított három évtizedben egyetlen EB-n, illetve VB-n sem tudta kivívni a kvalifikációt, ám a most véget ért kontinentális bajnokságon a legjobb 16 csapat közé kerülve, kivívta a szurkolók elismerését.
Az európai kupaküzdelmek során egy-egy alkalommal a BL és az EL fÅ‘táblájára jutott az FTC, a DVSC és a Videoton, ám az ottani szereplését már egyik magyar csapatnak sem kísérte szerencse.
Az olimpiai válogatott 1996-ban Dunai Antal vezetésével kiharcolta az atlantai szereplés jogát, az ötkarikás játékokról viszont vert seregként, pont nélkül érkezett haza a csapat.
A szocialista társadalmi rendszerben az elsÅ‘ osztályú bajnokságunkban nyomasztó fölényben voltak a budapesti csapatok, a bajnoki címet illetÅ‘en, 1945 után csupán csak a RÁBA ETO tudta háromszor megtörni a fÅ‘városiak hegemóniáját.
1990-tÅ‘l aztán az erÅ‘viszonyok kiegyenlítÅ‘dtek, 13 alkalommal Budapesten, 13-szor pedig vidéki városokban ünnepelhették a magyar bajnokot.
Az új rendszer legeredményesebb csapata a DVSC volt, hét bajnoki címmel, az FTC hatszor, az MTK négyszer, a Kispest és a Videoton kétszer, míg az UTE, a Vác, a Dunaferr, a ZTE és a GyÅ‘r egyszer-egyszer nyert magyar bajnokságot.
A fÅ‘városi” nagycsapatok” az UTE kivételével valamennyien megjárták a másodosztályt, az MTK, a Vasas és a Honvéd alanyi jogon „vívta ki” a másodosztályú szereplést, míg az FTC-t adminisztratív módon távolították el a legjobbak közül, a zöld-fehérek visszakerülésére három év múltán került csak sor.
Ezen idÅ‘szak elsÅ‘ osztályú gárdái közül ma már nem létezik a Volán SC, a BVSC, a Soproni LC és a MATÁV Sopron, a Stadler FC, valamint a Gázszer FC.
NB III-ba, vagy még annál is alacsonyabb szintre került a Pécs, a GyÅ‘r, a Kaposvár, a Kecskemét, a Dunaferr, a Tatabánya, a Csepel, a Nagykanizsa, a III. Kerületi TTVE, a REAC, a Tiszakécske, a Pápa, és a Veszprém.
A bajnoki küzdelmeket nem tudta befejezni, ezért már bajnokság közben kizárták a Szeged és a Sopron gárdáját.