A hetedik nap, a vasárnap, a keresztény ember számára nem csupán a hétvégét, a munkaszünetet, a szórakozást jelenti.
A hetedik nap ünnep, amikor az ember megpihen, aki képes rá, az csendben is marad kissé, s e csendben befelé és felfelé figyel.
Görbe László, milejszegi plébános atya szokásos hétvégi gondolatébresztő elmélkedése a csend hangjait igyekszik hallhatóbbá tenni...
Megnyesett fa kizöldül?
Amikor környezetismeret órán az olajbányászatról tanultunk elmagyarázta a tanár, hogy a kutatás folyamán, próbafúrásokat kell végezni, s ilyenkor a különböző rétegekből kőzetmintákat vesznek.
Láttam ilyen fúrásmintákat, sőt, volt is a kezemben néhány.
Tudom, hogy ez nem szaknyelv, túl egyszerűen foglaltam össze ezt az egyébként összetett folyamatot, ám ez most nem számít.
Mostanában, mintha én is egy ilyen próba fúrófej életet élném, aki mintákat gyűjt, de nem a föld rétegeiből, hanem a bennünket körülvevő valóságból.
Miközben a „felhozott mintákat” vizsgálgatom, szorongás vesz erőt rajtam.
Ezek a „minták” szintén rideg kövületeknek tűnnek, ráadásul sok közülük súlyos és áttekinthetetlen.
Mindaz, ami az életünket megkeseríti, kilátástalanság, mellőzöttség, bizonytalanság, bürokrácia, tudatlanság, üres információk, íztelen ételek, dallamtalan zene, széthulló közösség.
Sajnos közben egyre kevesebben akadnak, akik arra szentelik életüket, hogy ezt a ridegséget a Mindenható által ajándékozott élet szépségéről, öröméről szóló tanúságtétellel feloldják, vagy legalább több-kevesebb sikerrel, ezért erőfeszítéseket tegyenek.
A magvetők.
(Tudom, nincs jogom ítéletet mondani, véleményt alkotni, elkeseredni. Ugyanakkor úgy érzem magam és ezzel nem vagyok egyedül, mint a kisgyerek, aki írni
tanul, de már elege van a betűk rajzolásának, véget nem érő gyakorlásából. Mikor szüleire, vagy tanárára tekint, szemeiben az "elegem van, mehetek végre játszani!?” felirat villog...)
De a ridegség egyáltalán nem enged.
Sőt, sokkal több erőfeszítésre lenne szükség feloldásához.
Természetfeletti türelem és kitartás?
Megadhatja a Jóisten.
Lesz, akit még megérint?
Amikor az Emberfia újra eljön, talál hitet a földön?
Ezt a kérdést Ő tette fel.
Egy alkalommal, dunántúli városban járva megláttam a felújított főteret, sajnos nem tehetek róla, de rossz érzés fogott el.
Nagy terület, kővel borítva, mintha le akarnánk zárni az új élet lehetőségeit.
Kővel, betonnal borított, végtelen lelki és fizikai, terek. Kövek mindenütt.
Mit tehet a Magvető? Hol keressen termő talajt?
Egyáltalán nem rajongok a forradalmakért, de nagyon megragadt bennem a jellegzetes kép és ez mind a mai napig így működik.
A forradalmárok első dolga az, hogy felszedik az utca köveit.
Más kérdés, hogy utána mire használják, de maga a szimbólum érdekes és tanulságos. Hiába köveztük ki az utunkat, ha az rossz irányba vezet, menthetetlenül fel kell bontani.
„Ó Nagyasszony, nemzetünk reménye! Rád szegezzük könnytelt szemeink. Veszni indult István öröksége, szép kertedben hős erényeink.”