Ma nyolcvan éve, 1935. január 28-án a világon elsőként Izlandon legalizálták az anyaméhen belüli gyermekek legyilkolását, az abortuszt. A magzatgyilkosság azóta világszerte az egyik legelterjedtebb módszere a születésszabályozásnak, s bár pontos nyilvántartások nem állnak rendelkezésre, becslések szerint az ember - az egyetlen élőlény, mely saját, meg nem született utódja életére tör - évente 50-60 millió új életet olt ki ilyen módon.
A "jeles évforduló" kapcsán egy portálunkon korábban már megjelent publicisztikából merítünk, nem lehet ugyanis elégszer hangsúlyozni, hogy az abortusz a fizikailag elkövethető gyilkosságok legelvetemültebb vállfaja, annak az életére tör, aki a világon a legkiszolgáltatottabb, legvédtelenebb.
Kétségkívül szörnyű dolog, ha nem kívánatos kölyökállatokat, mondjuk kiskutyákat szívtelen gazdáik vízbe fojtják, vagy más módon elpusztítják, egy-egy ilyen hír hallatán hemzsegnek a felháborodott hozzászólások a közösségi oldalakon, s manapság már börtönt is kockáztat, aki ilyesmit tesz.
Csak az embert, a legvédtelenebb embert nem illeti meg védelem, magzatot gyilkolni ugyanis legális cselekedet, ilyen esetben a gyilkosságot családtervezésnek, születésszabályozásnak, netán - s ez a létező legostobább megközelítés - női önrendelkezésnek nevezik...
Vitás esetekben, fogalmak tisztázásának érdekében célszerű anyanyelvünkhöz - milyen beszédes kifejezés! - a magyar nyelvhez fordulni, magyarázni ugyanis annyit tesz, mint érthetővé tenni, értelemmel megtölteni...
Először tehát próbáljuk tisztázni a fogalmakat, értsük, lássuk, hogy miről is beszélünk.
A legtöbbet hangoztatott frázis a nők "önrendelkezési" joga.
Nos, a szóösszetétel rendkívül logikus, érthető, világos.
Az önrendelkezés a rendelkező saját személyéről hozott döntést jelenti, más emberi lény legyilkolása tehát semmiféle értelemben nem tekinthető önrendelkezésnek, leszámítva azokat az eseteket, amikor a magzat kihordása az anya életét veszélyeztetné. Tisztán nyelvi, logikai értelemben egyébként még az ilyen szituáció sem önrendelkezés, hiszen a két életről dönt, kettő közül választ a döntéshelyzetben lévő fél.
A másik tisztázandó kérdés - ezt általában nagyon nem szeretik az "önrendelkezők" - hogy vajon gyilkosság-e a magzat életének kioltása?
A válasz itt is annyira egyszerű, hogy maga a kérdés feltevése is némiképp sértő, méltán érzi magát a papucsállatkák értelmi szintjére utasítottnak, akit ilyen kérdéssel illetnek.
A gyilkosság nem más, nem lehet más, mint az élet szándékos kioltása.
Az utolsó tisztázandó kérdés, hogy élet-e a magzat élete, élőlény-e a magzat?
Szintén óvatosan szabad csak ilyen kérdéssel előállni, hiszen a biológia alapjainak ismeretét vonja kétségbe a kérdező azzal, hogy megkockáztat egy gyenge kérdő hangsúlyt a mondat végén...
Gátoltabb intellektusú beszélgetőpartner esetén egyébként célszerű leegyszerűsíteni a dolgokat, s az ellenkező oldalról közelíteni:
Ha a magzat nem élőlény, akkor mi?
Vajon kinek van joga kétségbe vonni az élet tényét, bizonyítható növekedés, fejlődés, vérkeringés, anyagcsere megléte esetén?
A továbbiakban ne állítsunk semmit, inkább csak kérdezzünk, leginkább saját magunktól kérdezzünk!
Van-e az emberen kívül még egy élőlény, aki saját utódjának életét igyekszik elvenni még annak megszületése előtt?
Van-e joga saját életét megvédendő értéknek tartani annak, aki mások életét még életnek sem ismeri el?
Van-e erkölcsi alapja bármely szorult élethelyzetben védelmet kérni annak, aki a legkiszolgáltatottabbak, legvédtelenebbek életére tör?
Kényes demokraták aggódnak gyakorta bármely szerzett jog - nyugdíj, s egyebek - korlátozása kapcsán, kivéve persze azt az esetet, ha éppen ők korlátoznak.
Szerzett jogok elvétele!
S akkor csak halkan, az élet nem szerzett jog?
Az emberi létet érdekek felől közelíteni eleve sértő, megalázó, az elállatiasodott gondolkodásból fakadó szempont. Megéri-e nekünk, hogy mások is éljenek? Kimondani, leírni is szánalomra méltó. Mégis, most tegyük meg!
Tehát:
Megéri-e nekünk, hogy mások is éljenek, hogy többen legyünk?
Ezt a kérdést majd akkor lesz érdemes feltenni, amikor a mai harcos önrendelkezők nyugdíjkorhatárát megközelítőleg kilencven évre emeli egy épp hatalmon lévő kormányzat...
Más:
Egy-egy repülőgép-katasztrófa mindig vezető hír a sajtóban, a tragédiákra, tömegszerencsétlenségekre persze világszerte ugrik a média, s a világ – talán rossz lelkiismeretét megkönnyítve – össze is fog a földrengések, áradások, pusztító harcok károsultjainak megsegítésére, s ez így van jól.
S ennek kapcsán egy álnaiv kérdés:
Vajon mikor lesz vezető hír a sajtóban, mikor tartunk gyásznapot a csupán Magyarországon évente meggyilkolt mintegy negyvenezer magzat emlékére?
Igen, évente negyvenezer abortusz csak nálunk, egy közepes város lakossága ennyi…
1956-tól 6,8 millió legyilkolt kis magyar, őket ki gyászolja?
Milyen beteges elme az, aki az abortuszt vagy a meddővétételt támogatni tudja?
Egy európai politikus szájából hangzott el az alábbi mondat:
"Megfigyeltem, főként azok támogatják az abortuszt, akiket egyébként hagytak megszületni..."
Zárásként pedig némi együttérzés az abortusz élharcosai irányába, mert abban azért biztosak lehetünk, hogy harcos magabiztosságuk leginkább a kínzó lelkiismeret vélt terápiája.
A magunk részéről szívből kívánjuk háborgó lelkük megnyugvását, Isten bocsásson meg nekik, gyermekük ugyanis már nem bocsáthat meg...
Tegnap Wolfgang Amadeus Mozart születésnapja volt.
Szóljon most a sokmillió ártatlan kis élet emlékére Mozart muzsikája: