Csikorgó faggyal, s az ilyenkor szokásos őrülettel, zajjal, petárdákkal, mámorral, majd letargikus ébredéssel köszöntött ránk az új esztendő, az ünnepi percek elrohantak, lassan elfogy a karácsonyi beigli, s visszarázódunk a nyomasztóan szürke hétköznapokba.
Néhány napig bizonyára előfordul majd, hogy kezünket félrevezeti a régi lendület, s elvétjük a keltezést, de aztán lassan megszokjuk, mától a 2015. évet pergetjük...
Anyagba gyökerezett életünk aktuális újévi félelmei a „mi drágul?” típusú kérdések köré szoktak szerveződni, e kérdésre azonban idén rendkívül egyszerűen lehet válaszolni.
Ugyanis minden drágul, nem kicsit, nagyon…
Mindenből kevesebb, silányabb jut majd, esetenként nem is jut.
Merhetünk tehát kicsik lenni, mint azt hajdani, délceg ávósból lett miniszterelnökünk oly bölcsen javasolta…
A baj talán nem is ezzel van, a szegénység nem új keletű dolog nálunk, volt már alkalmunk gyakorolni a túlélés technikáit.
Az igazi baj a félelem maga.
A félelem ugyanis öl, pusztít, lelkileg összetöppeszt, megfonnyaszt, elemészt.
Aki fél, az veszít.
A félelem alapja pedig egyértelműen a hiány, s még csak nem az anyagiak hiánya, hanem annak a hármas egységnek a hiánya, mely a keresztény filozófia szerint a kegyelmi élet alapjául szolgál.
Ez fogyott el belőlünk és körülöttünk, hiányzik a hit, a remény és a szeretet…
Ha pedig a fenti hármas egység csorbul, akkor minden csorbul, bármely elem hiánya jóvátehetetlen károkat okoz bennünk és általunk.
Olyan idők előtt állunk, melyek próbára tesznek majd mindent, az embert magát, s mindazt, amit alkotott.
Vészterhes, nyomasztó, fenyegető idők száguldanak felénk, s a félelem lassan öngerjesztő spirállá gerjed bennünk, mar, émelyít, keserít, csikar…
Félni pedig leginkább magunktól van okunk, az embertől, aki féktelen tobzódásában elérte azt a határt, ahonnan már csak visszafelé vezet az út, s most visszafordulva saját vicsorgó önmagával találta magát szemben.
S mert az ember gyenge, hiányt szenved hitből, reményből s szeretetből, állati ösztönei által vezérelve támad saját fajtájára.
Ezek a támadások pedig a történelem által jól körülírt, felismerhető előjelek és körülmények által meghatározottak, kétségünk ne legyen, ezt látjuk ma a világban.
Nagyon ostobának kell lenni ahhoz, hogy az aktuális magyar gondokat tartsuk életünk és reményeink veszélyforrásának, noha itt és most kétségtelenül ezek adnak alkalmat az elkeseredett tömegek hergelésére, manipulálására, a legalantasabb ösztönök felszínre hozására.
Kicsiny, léket kapott ladikban hánykolódunk a viharos tengeren, olyan idő közeleg, mely a legnagyobb óceánjárókat is elsöpri majd, s mi egymás torkának ugrunk a félig elsüllyedt lélekvesztőben…
Most, egy új év kezdetén, talán nem ünneprontás kicsit szembenézni azzal, hogy mit kockáztat az ember rövidlátásával, ostobaságával!
Egyrészt nem árt tudni, hogy Európában – s általában a világban – nagyon ritkán múlt el évszázad pusztító öldöklés, fegyveres harc nélkül, sokkal inkább két nagy konfliktus jutott egy évszázadra, mint egy.
Másrészt az újabb kori világégéseket ugyanazok a körülmények, figyelmeztető jelek előzték meg, mint amelyeket ma látunk szerte a világban. Ha elolvassuk az 1929 és 1939 közti évtized történetét, úgy tűnhet, mintha a jelenkor formálói kottából játszanának egy hátborzongatóan disszonáns művet…
Aztán azt is jó tudni, hogy hétmilliárdan vagyunk, s ebből ötmilliárd „felesleges”, létszám fölötti.
Tudjuk, halljuk, hogy a mai tömegpusztító fegyverekkel már nem lehet játszani, mégis, a világ hatalmai fegyverkeznek, egyre gyártják az ördögi technikát. Mellesleg minden háborút az érintett kor legmodernebb fegyvereivel vívtak…
Ám hagyjuk most a legrosszabb esélyt, ne fessünk ennyire kilátástalan képet magunk s a világ elé!
Annyi azonban bizonyos, hogy átfogó, drasztikus, az élet minden területét érintő változások következnek itthon és szerte a világban. Be kell következniük, mert a jelenlegi rendszer, a végtelen növekedést hajszoló fogyasztói őrület, a világhatalmi szintre emelt spekuláció, az elbutított, manipulált, agymosott, bamba tömegekkel a mindenható profit érdekében szabadon játszadozó világrend túlélte önmagát, tovább nem tartható.
(Ami magyarul értelmetlen, az a valóságban is hazug, hiszen sokszor hallottuk, „a növekedés alapja a fogyasztás.” Értsd: Attól nő, hogy fogy…)
Nem az a legnagyobb baj, ha átrendeződik a térkép, recseg-ropog az európai álom, szétesőben az EU, nem újdonság ez, hiszen a történelemben a nemzetállam bizonyult az egyedül időtálló berendezkedésnek. Amit kettévágtak - Németország – az összeforrni, amit összetákoltak – Csehszlovákia, Jugoszlávia, Szovjetunió –az szétválni igyekezett, hogy csak szűkebb földrajzi és kronológiai környezetünkben maradjunk.
Az sem tragédia, ha rosszul aludt a forint, beteg a BUX index, vagy luftot rúg a kamatláb. (Istenem, de gyönyörű szó...)
Az igazi baj az, hogy a nyomasztóan sötét jövőtől való félelem kiöli belőlünk az embert, éppen azokat az értékeinket likvidálja, melyek segítségével átvészelhetnénk, túlélhetnénk a nehézségeket.
Emberi értékeink nélkül ugyanis állati, leállatiasodott megoldásokhoz fogunk folyamodni, s ez az igazi veszély, ez okozhatja vesztünket.
Mit tehet hát az egyén, hogy maga, környezete, családja mentesüljön a pusztító, megnyomorító félelemtől, s derűs napokat élhessen a várhatóan nehéz időkben is?
Először is törekedjen a mentális higiéniára, igyekezzen távol tartani magát a lelki szennyeződésektől, s építse életét a hit, remény és szeretet egységére.
Fontos, hogy egyetlen napunk se teljék el öröm nélkül, ehhez pedig az kell, hogy fedezzük fel, lássuk be, létezik öröm a birtokláson, az anyagi világon túl is.
Végül pedig béküljünk ki önmagunkkal és a világgal, hogy egyiktől se kelljen tartanunk.
Szabó Lajos, lazariánus atya szerint jóban kell lenni befelé, kifelé és felfelé, hogy egészségesek maradhassunk.
Mert aki fél, veszít…
Hát ne tegyük, s akkor tán 2015 is hoz majd szépet s jót számunkra!
-najó-