„Mert aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól annál többet kívánnak.”
(Lk 12,48)
Mi van, ha mindaz a tudás, tehetség, készség és képesség, amivel rendelkezünk, valójában nem is a sajátunk, csupán egy felsőbb erő folyik át rajtunk – ha hagyjuk…?
Adtunk már valaha annyi esélyt e feltételezés valódiságának, hogy legalább egyszer eljátsszunk életünk felelősségének gondolatával?
Mi van, ha – fentiek okán – nem tarthatjuk meg magunknak a tudást,
hanem használnunk kell,
különben méltatlanok vagyunk rá…?
Mit ér egy sutba dobott bizonyítvány?
Mi értelme tudni mi a helyes, ha másképp cselekszünk…?
Jól van-e,
hogy szárnyaszegett, rab madárként tengetjük az életünket egy „nemszeretem” helyzetben, munkában,
miközben mindenünk adott ahhoz, hogy büszke sasként szárnyaljunk…?
Milyen ajándék lehetnénk a világnak, ha nem kötnének gúzsba mások ítéletei és a saját félelmeink…?
… és mi van ha mindaz, amit feltételezésként leírtam, mind igaz?
Vajon el tudunk-e akkor számolni a saját életünkkel és mindazzal, amit kaptunk…?