„Légy őszinte és csak a becsületre adj,
Ne mondj ki szót, mely nem a szívből fakad.”
(Molière)
Őszintének lenni bátorság és egyben felelősség.
Nemcsak a gondolatok kimondásáról van itt szó.
Az első lépcső a fel- és beismerés.
Merek egyedül maradni önmagammal, hogy lelkem legmélyéig lemeztelenedjek, alámerüljek a saját poklomba - ha kell sírjak, tomboljak… ?
Fel tudom vállalni magamból a jót, a rosszat és a csúfot egyaránt?
Képes vagyok ezekkel együtt is szeretettel tekinteni arra, akit a tükörben látok?
Van elég erőm kimondani a saját felismeréseimet?
Van bátorságom beismerni, hogy ahol most tartok, az eddigi gondolataim, döntéseim eredménye?
Vállalom a felelősséget mindazért, amit idáig tettem vagy épp’ nem tettem?
A döntés elodázása is egyfajta döntés…
Ha magam alakítottam ki a helyzetemet a gondolataim által vezérelt döntéseimen keresztül, akkor módomban áll ugyanezen az úton változtatni is.
Ennek felismerése, elfogadása felment az áldozatszerep alól és vállamra helyezi a felelősség súlyát, és ezzel együtt persze a lehetőségek tárházát is megnyitja.
Az első, belső lépcső után jöhet a külső.
Tudok NEMet mondani azokra a helyzetekre, kapcsolatokra, feladatokra, amelyekhez nem érzek hívást…?!
Vállalom a véleményemet ott is, ahol a többség az enyémtől eltérő álláspontot képvisel?!
Hosszú távon mindenképpen megéri vállalni az őszinteséget és a felelősséget – még akkor is, ha eleinte nehéz és általában nem kényelmes.
Érdemes gyakorolni, mert a szabadsághoz vezető út fontos építőköve...