Ádvent utolsó napjait éljük, a várakozás napjait.
A várakozás különös lelkiállapota az embernek, ilyenkor még inkább relativizálódni látszik az idő, s a várva várt esemény fényében hajlamosak vagyunk siettetni, ezáltal jelentőségüktől megfosztani ezeket a napokat, órákat, perceket, s könnyen úrrá lehet rajtunk a türelmetlenség is.
Mindez azért is nagy hibának tűnik, mert az Ünnepet leginkább a felkészülés, a várakozás perceinek tartalma teheti számunkra reményt, örömöt adó támponttá, irányadó fényforrássá.
Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy az Ünnep milyensége a felkészülés milyenségének függvénye, bár hisszük és reméljük, hogy az Ünnep ajndékait mindannyian érdemeinken felül kapjuk.
Az utolsó napok felkészülését, a várakozást segít tartalmassá és elmélyültté tenni Kiss Domonkos bencés atya ádventi gondolataival, melyeket négy napon át, Ádvent negyedik vasárnapján, hétfőn, kedden és szerdán, Szenteste napján közlünk.
Az ádvent napjait éljük.
Hagyományos értelmezés szerint az advent jelentése az, hogy a Jézus Krisztus előtti évezredek várakozása – homályban ülő megváltatlan emberiség áll az egyik oldalon – a másikon pedig Jézus Krisztus eljövetelével az üdvösség ideje köszöntött ránk.
Ha azonban ezt összevetjük tapasztalatainkkal, nem látunk lényegi különbséget a Jézus Krisztus előtti korok nemzedékei és az utána következő nemzedékek sorsa között. ( 1914-1918; 1939-1945; Hirosima, stb. Vegyük ehhez hozzá, hogy kereszténynek nevezett emberek milyen tragédiákat zúdítottak nemzetekre az évszázadok során..)
Nem lehetséges tehát a fekete-fehér színezés.
Az emberiség szürke tömeg – néha ugyan felvillanhat az elpusztíthatatlan jónak a fénye, de mindig ott a lehetősége az összeomlásnak, a visszahullásnak a félelmetes gonoszba.
Ádvent tehát nem csupán a liturgia játéka, nem pusztán emlékezés a múltra, sokkal inkább a mi jelenünk, ami valóságuk, amiben élünk.
El kell ismernünk megváltatlanságunkat teljes mélységében; nemcsak mint egykor a világra nehezedő adottságot, hanem úgy is, mint bennünk, magunkban és az Egyházban is jelenlévő valóságot.
Nem akarjuk mindezt igazán tudomásul venni, félünk, hitünk nem bírná elviselni a valóság ennyire sötét voltát.
Hinni pedig annyit tesz, mint félelem nélkül, nyitott szível nézni szembe a teljes valósággal.
Ádvent a sötétség, a homály képeit idézi elénk.
Az éjszaka csillagainak pislákoló, hunyorgó fénye jelzi, hogy talán van fény, amely bevilágítja a létezés egész éjszakáját.
Ádvent a várakozás, a beteljesedés utáni vágy, emberlétünk kínzó fájdalmainak gyötrelmeinek végső megoldása: a MEGVÁLTÁS utáni ősi, kimondhatatlan
sóvárgás ideje.
Nem csupán az egyházi év egyik vékony szeletének programja, sokkal inkább a szívünket, lényük legmélyét átjáró valóság; hiszen miden nemzedék, minden kor, a történelem és ennek áramában a mindenkori egyes ember egyaránt Ádventben, ádventi tapasztalatban él.
Az ádventi idő – mint miden igazi ünnep – figyelmünket egyszerre fordítja a múlt – jelen – és jövő felé. A múltat idézve megjelenik előttünk a PARADICSOM = AZ ÉDEN KERT, ahol az ember = ÁDÁM az Istennel barátságban, közösségben élt.
És aztán az autonóm ember, akinek a VILÁGban való berendezkedéshez nincs többé szüksége az Istenre...
BÁBEL tornyát Isten nélkül – sőt éppen az Ő ellenben is – fölépítheti...
Így válik az Isten Kertje – mely élettel telített volt - a halál völgyévé, s mindmáig a bűn és a halál bélyegét viseli magán.
Az embert pedig mély és gyötrő nosztalgia kínozza a már csak homályosan, töredékesen emlékezetben őrzött ÉDEN KERT után, „Nyugtalan a mi szívünk...”
Ebben az ádventet tapasztaló vándorlásban a mi számukra biztató kalauzul szegődik MÁRIA.
Igazi ádventi ember Ő.
A hit erős asszonya, a végső beteljesedés előtti idők hívő embere, aki töretlen hűséggel, a szív teljes készségével várja szabadító Istenét, és örvend eljövetele fölött: „Magasztalja lelkem az Urat...”
A várakozás és a felülmúlhatatlan beteljesedés birtokosa:
„Milyen magasztos dogot cselekedett velem a Hatalmas és a Szent...”
A bizánci hagyomány egyik Mária-ikontípusa, az útmutató Istenszülő ikonja fejezi ki legjobban a beteljesedés fölötti örömöt, és azt, hogy ez az öröm meg akarja magát osztani másokkal, velünk.
Ezen az ikonon MÁRIA a karján ülő gyermek JÉZUSra mutat, mint ÚTra, mint az ember MEGVÁLTÓjára, akire szívünk minden vágya tör.
Ebben a világban élünk mi is.
Tudjuk és hisszük, hogy a MESSIÁS, a mindeneket Megújító már elérkezett, és a nagy helyreállítás – a renovatió mundi – már megkezdődött.
Ennek vagyunk hordozói mi, az Isten fiai – Jézus Krisztus miatt.
Ránk van bízva a világosság, amely a sötétségben világít. Óvnunk, védenünk, táplálnunk kell ezt a világosságot, ami gyakran csak pislákoló mécses fénye, de mégis ebben rejlik a világ világossága.
Éber szolgálatunk addig a napig tart, míg az ítélet villámfénye el nem söpör minden sötétséget, amikor az Isten = az ÉLET és VILÁGOSSÁG lesz minden mindenben.
Erről a „VÉGSŐ”-ről, Isten királyi uralmáról – amelyre évszázadok óta vár Izrael – Jézus bejelenti:
Már itt van, beköszönt, betör a világba.
Az új szövetség szerzői Isten uralmának – azaz szeretetének – legnagyobb kinyilatkoztatását Jézus keresztjén szemlélik:
Jézus részt vett életünkben, hogy részt adjon életéből. S úgy adott részt belőle, hogy maradéktalanul odaszánta magát.
A Galatákhoz írt levelében írja Pál:
„Isten Fiának szeretetében élek, aki szeretett engem, s önmagát adta értem...”
János evangéliuma hasonlóképpen:
„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda.”
Jézusnak ez az odaadottsága vált az egész kozmosz és minden nép üdvösségévé, melynek gyümölcsei: a megszabadítás, a béke, a kegyelem. A keresztény ember ennek az üdvösségnek a birtokában a végidőre feszülten él, melynek bekövetkeztét a kezdetből olvassa ki, a várt és tapasztalt valóság közé feszülő időt a mégis
reményében éli meg.
Olyan emberként, aki habár verőfény van, mégis bárkát épít - Noé, habár otthona van mégis útra kel - Ábrahám.
Végül várjuk, hogy ránk köszöntsön az ünnep, a Karácsony, a Gyermek születésének ünnepe.
Az ünnep, annak beteljesedése teszi értelmessé várakozásunkat.
Karácsony ünnepe, amely az egész adventet megvilágítja, legősibb vágyainkat, reményeiket teljesíti be. A születendő Gyermek hivatása lesz az uralom – olyan, amelyet a jog és igazság jellemez és benne a béke örökké tart – jövendöli Izaiás próféta.
A Gyermek születésének emlékezetét körülvesszük jelképekkel – télen is zöldellő ágakkal, az elpusztíthatatlan élet szimbólumaival, és a fényekkel, a sötétség szétoszlatóival.
A jelképek hordozzák az ünnep valóságát, elűzik az ember ősi ellenségeit, félelmeinek okozóit: a halált, szembeállítva vele az életet, a sötétséget – azaz a céltalanságot – s szembehelyezve vele a fényt, a mindent megvilágító, beragyogó és a homályos zugokat is feltáró fényt.
Az ünnep a jövőt teszi jelenvalóvá, azt állítja, hogy van értelme az emberi lét sokféle vívódását, kínját vállalni – mert mindez csak átmenet.
Annak ellenére, hogy életünk napjai ádvent homályában telnek, mégis az ünnep mindent világosságba borító ragyogása vár ránk.
Karácsony fényeinek ragyogásában egymásra tekintve, rádöbbenünk, hogy a Gyermek uralma mindnyájunknak örök, visszavonhatatlan, életteljes, ragyogó sorsa...