Április 30-án véget ért a magyar első osztályú labdarúgó bajnokságok történetének egyik legszomorúbb évadja.
Egyértelmű dicséret illeti a Ferencvárost, mely végig kiemelkedett a mezőnyből, gyakorlatilag már 2015 augusztusában megnyerte az aranyérmet.
Nem mondható el ugyanez a második és harmadik helyen végzett Videotonről és DVSC-ről, az elmúlt esztendők sikercsapatai ugyanis a szezon jelentős részében kiábrándító játékkal botránkoztatták szurkolóikat.
A negyedik helyezett MTK-ról pedig legfőbb híveik mondták ki a szentenciát, miszerint „szégyen és gyalázat", amit a bajnokság befejező találkozóin produkáltak.
Mértéktartó dicséret illeti a Király és Halmosi nevével fémjelzett Haladás labdarúgóit, akik mérkőzéseik jelentős részében nem élvezték a hazai pálya előnyét, ennek ellenére mégis az utolsó percig versenyben voltak a nemzetközi szereplést biztosító helyezésekért.
A középmezőnyben végzett UTE, Honvéd és DVTK produktuma alaposan elmaradt a várakozásoktól, míg a szerény költségvetéssel bíró Paks szereplése felveti a gondolatot, érdemes volna kiszámolni, hány millió forintban van egy csapatnak egy megszerzett bajnoki pont...
A szebb napokat látott Vasas szinte szabadságharcos hevülettel vívta ki a bennmaradást, a Békéscsaba labdarúgói megmérettettek és kevésnek találtattak.
A küzdelemsorozat hatalmas meglepetése a nagy büdzsével működtetett és profi módon vezetett Puskás Akadémia kiesése volt.
Az okok egyértelműen szakmai síkra vezethetők vissza, valamint arra a tényre, hogy a felcsútiak későn érzékelték a kiesés veszélyét.
A PAFC szereplését sokan Sztálinváros labdarúgóinak első osztályú karrieréhez hasonlították, nem is alaptalanul...
Bebizonyosodott, hogy a tradíciókat nem lehet utólag pótolni.
A labdarúgás bölcsei szerint minden eredmény annyit ér, amilyen annak a fogadtatása.
Ennek az igazságnak a tükrében labdarúgásunk helyzete igazán tragikus.
Van egy miniszterelnökünk, aki a pillanatnyi népszerűségről lemondva, igazi államférfihez méltóan a jövőt tervezi, stadionokat épít, előre gondolván azokra az időkre, amikor már régen nem lesz miniszterelnök.
Van továbbá az MLSZ, mely viszont minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy soha nem látott és tapasztalt futballellenes hangulatot alakítson ki az országban.
A szövetség intézkedései valósággal kiirtják a szurkolókat a lelátókról.
Magyarországon a focipályák mindig a kisemberek színházát jelentették, valamikor a nyugdíjas bácsik által kezelt jeggyel a foci szentélyébe lépő szurkolót az örökkévalóság érzése kerítette hatalmába.
Ma a szurkolókat kétes egzisztenciájú emberek sorba állítják, adataik után érdeklődnek, megalázó motozásoknak vetik alá őket, a kisfiútól elveszik az ásványvizes palackot, miközben a meccsen folyik a sör...
A nézőtéren pár száz ember lézeng, miközben a beléptető kapuknál mesterségesen előállított sokadalom dühöng, méltatlankodik megaláztatása okán.
Két budapesti csapat Dunaújvárosban játssza bajnoki mérkőzését, az 578-as átlagos nézőszámmal rendelkező csapat 6000-es stadionjában 370 főben határozzák meg a vendégszurkolók számát, mondván, Németországban is így csinálják...
A magyar szurkoló egy különleges szerzet.
Egy darabig eltúr mindent, amikor azonban elege lesz, hátat fordít a pályáknak, elhatározása pedig örök időkre szól.
Így amire felépülnek a gyönyörű stadionok, már tényleg nem lesz, aki megtöltse azokat.
A következő időszak legfontosabb feladata lesz a stadionok kapuit szélesre tárni a szurkolók előtt, máskülönben a teljes érdektelenség állapotába kerül labdarúgásunk.