Míg lehetett elhallgatták, fasisztázták, gyalázták, legfőképpen viszont féltek tőle, még halálában is. Jó okuk volt - s van - rá, hiszen az erdélyi írófejedelem tollából úgy hullott rájuk az igazság, hogy annak minden szava égetett, Wass Albert igazsága vitathatatlanul, megkérdőjelezhetetlenül, vádlón hullott rájuk. Rájuk, kiknek minden fáj, ami magyar, kiknek a kétszer kettő nem négy, hanem tulajdonképpen négy, s kiknek - bár sűrűn osztogatják egymásnak a Nobel- s egyéb díjakat - önmagukat Wass Alberthez mérni lehetetlen, megszégyenítő.
Wass Albert magányos, dacos, görcsös, öreg tölgy, melynek törzsét hemzsegve rágják, s bűzös nyálukkal időről időre bemocskolják önmagukat liberálisnak nevező rágcsálók, kárt azonban nem tehetnek benne.
Nem tehetnek, mert ez a falat számukra nem emészthető, s efeletti gyűlöletükben acsarkodnak, szűkölnek, s nyúlós mérget öklendeznek a világba.
Wass Albert tölgyfája pedig áll, szilárdan, magányosan, konokul, kérlelhetetlenül, árnyékában jól esik néha megpihenni.
Wass Albert mérföldkő, etalon, mérce.
Ma tizenhét éve, 1998. február 17-én költözött az öröklétbe...