Buzánszky Jenő halálával lezárult egy korszak a magyar sporttörténetben, eltávozott ugyanis a legendás Aranycsapat utolsó tagja is.
Kiegészült tehát az "égi tizenegy", mely csapat egykor, a legsötétebb kommunista időkben örömöt, büszkeséget és reményt adott egy elgyötört kis kelet-európai nemzetnek, akkor, mikor arra a legnagyobb szükség volt.
Az Aranycsapat emléke előtt tisztelgő sorozatunk annak tagjait nem csak mint sportolót, hanem mint embert is igyekszik bemutatni.
A hátralévő három részben azokról a játékosokról írunk, akik az Aranycsapat hátországát jelentették, nem voltak rendszeresen tagjai a kezdőcsapatnak, ezáltal kevesebb figyelem irányult rájuk, holott emberi és sportolói kvalitásaik legalább olyan szintűek voltak, mint legendává magasztosult társaiké.
A XIII. részben Sándor Károly Csikart igyekszünk bemutatni.
Sándor Károly (Csikar) Móravárosba kezdett futballozni.
Tizenkilenc esztendős korában igazolta le az MTK, ellentételezésül a fővárosiak körbekerítették a móravárosi pályát, sőt még egy falelátót is építettek, Sándor pedig egy öltönyt kapott.
Soha nem viselt korábban ilyen elegáns ruhadarabot...
Becenevének eredetét a legidősebb MTK szurkolók sem tudják teljes bizonyossággal megmondani, egyesek küzdő játékstílusából eredeztetik, mások szerint a Csikar név nem más, mint egyszerű áthallás, hiszen Sándor játéka okán a Hungária körút közönsége gyakran skandálta kórusban keresztnevét, a Karcsi kiáltás pedig egy idő után fordított szótaggal hallatszott.
Háromszor nyert bajnoki címet, kétszer Közép-Európai Kupát, a Magyar Népköztársaság serlegét egyszer emelhette a magasba.
Pályafutásának befejező évében, 1964-ben KEK-döntőben szerepelt.
Az élvonalban 379 élvonalbeli találkozón lépett pályára, pályafutása során 182 gólt szerzett, ezzel a kék-fehérek történetének második legeredményesebb játékosa. Nála több gólt csak az örök barát, Hidegkuti Nándor ért el.
A válogatottban 75 alkalommal szerepelt, 27-szer talált be az ellenfelek hálójába.
Válogatottbeli karrierje az Aranycsapat hanyatlása után kezdődött.
Csikar egész életében fájlalta, hogy Puskásék közé nem sikerült bekerülnie, holott korának egyértelműen a legjobb jobbszélsője volt. A mellőzés fő oka, a szövetségi kapitánnyal, Sebes Gusztávval való rossz viszonya volt.
Egy ízben a játékosok előtt alaposan kiosztotta a kapitányt, aki Sándor feleségének rúzsozott ajakára tett megjegyzést.
Sebes kisstílű emberként évek múltán sem tudott felülemelkedni sértettségén, ám később Ő, s rajta keresztül az egész magyar labdarúgás nagy árat fizetett makacsságáért.
Sándor ugyanis a világbajnoki döntőben Budai helyén kulcsfigura lehetett volna, ám még nevezve sem volt...
Visszatérve Csikarhoz, aki közismerten egyenes, jellemes, tisztességes, jó humorú, viszont bohém ember volt, elmondható, hogy Budapest csillogása hamar rabul ejtette.
Bukovi Márton személyében azonban atyai jóbarátra lelt, kinek intelmei visszatartották az elzülléstől.
Az ötvenes években, amikor az MTK az ÁVH fennhatósága alatt Bástya néven, piros mezben futballozott, egy túlbuzgó tiszt november 7-i felajánlás révén be akarta léptetni Sándort a pártba.
A felvételi bizottság előtt egy darabig jól haladt a mustra, s már-már majdnem párttag lett Csikar, amikor befejezésül a szabadidejéről kellett számot adnia.
Ő pedig lelkesülten beszélt az éjszakákon át tartó kártyacsatáiról, valamint azon nagy összegekről, melyeket a lóversenyen veszített.
Az elvtársak méregbe gurultak, a munkásosztály élcsapata pedig nem bővült aznap új taggal...
Sándor legendás párharcokat vívott az örök rivális, az FTC kőkemény védőjével, Dalnoki Jenővel.
Összecsapásaik láttán a gyengébb idegzetű nézők csak sípcsontvédőben mertek a tribünre merészkedni.
A küzdő felek azonban a találkozók végeztével már nem haragudtak egymásra, hiszen tisztelték, becsülték egymást.
Csikar az MTK csapatát soha nem hagyta el, pedig minden évben csábították tehetősebb egyletek.
- "Itt váltam emberré” - szokta mondani, és mindhalálig, pályafutásának befejeztével is szolgálta csapatát.
Amikor a rendszerváltás után a megszűnés szélére sodródtak a kék-fehérek, személyesen kereste fel Várszegi Gábort, aki nem is tudott ellenállni valamikori kedvenc
játékosának, s szerepet vállalt a haldokló csapatnál.
Ezzel kezdetét vette az MTK újkori történetének egyik legeredményesebb időszaka.
Jellemzó, hogy amikor 2001-ben róla nevezték el az Agárdi Labdarúgó Akadémiát, Sándor Károly tiltakozott, ezt nem akarta a névadó szerepét elfogadni, maga helyett barátját, Hidegkuti Nándort ajánlotta.
Csak akkor nyugodott meg, amikor a kék-fehérek elöljárói közölték vele, Hidegkutinak is méltó emléket állítanak, róla nevezik el a stadiont.
Csikart klubhovatartozás nélkül egyformán szerették az emberek.
Hetvenedik születésnapján, egy novemberi MTK-Győr mérkőzés előtt köszöntötték a Hungária körúton.
A nézőtéren vagy 3.000 hazai és legalább ennyi vendégszurkoló volt.
A hazai drukkerek lelkes tapssal köszöntötték ikonjukat, a vendégszurkolók pedig még a hazaiaknál is fergetegesebb ünneplésben részesítették. Percekig dübörgött a taps a stadionban, Csikar pedig teljesen elérzékenyülve kapkodta a fejét és integetett, a szeretet ritkán tapasztalható megnyilvánulása láttán.
Tavaly, szeptember 10-én, nyolcvanhat éves korában érte a halál.