Lassan befejezéséhez közeledő sorozatunk mottója szerint Buzánszki Jenő halálával sírba szállt az Aranycsapat utolsó élő tagja is.
Ez a kezdő csapat esetében igaz, ám a régi bölcsesség szerint egy gárda nem állhat csupán 11 játékosból, s ez a megállapítás a Puskás-féle csapat esetében is helytálló. Az Aranycsapatnak is voltak kiegészítő játékosai, sok esetben majdnem olyan tudással (vagy éppen nagyobbal, lásd Sándor Csikar esetét...), mint akik kezdőként kaptak bizalmat, közülük pedig Tóth II József és Várhidi Pál ma is élnek!
Az elkövetkezendőkben ezeknek az elfeledett nagyszerű játékosoknak állítunk emléket.
Hogy Tóth II József, Várhidi Pál, Tóth Mihály, Gellér Sándor neve jórészt teljesen feledésbe merült az évtizedek folyamán, annak több oka is van.
Azokban az időkben a játékosok számára nem létezett tét nélküli mérkőzés, mindig, mindenki ellen a legjobb tudásuk szerint játszva nyerni akartak.
A „rotáció” ismeretlen fogalom volt, annál is inkább, mert rengeteg vetélytárs várt bevetésre, s mindenki foggal-körömmel igyekezett megvédeni a csapatban kivívott helyét. Mindenki számára intő jel volt Rudas Ferenc példája, aki lábtörése után képtelen volt visszaszerezni a helyét a védősorban.
Megtörtént, hogy ugyanazon a napon három magyar válogatott is pályára lépett, hivatalos nemzetek közötti mérkőzésen, s mindhárom csapat simán győzött.
A másik oka, hogy az Aranycsapatban kevesen tudták megmutatni magukat, az volt, hogy akkoriban nem volt csere, vagy ha igen, akkor a játékidő első részében. Ezen tények figyelembevétele mellet is méltatlanul kevés szó esik a csepeli Tóth II Józsefről, aki a legendás emlékű, évszázad mérkőzésének titulált londoni 6:3 visszavágóján nemcsak végigjátszotta a találkozót, hanem az angolok hálójába is betalált.
Az 1954-es világbajnokságon két mérkőzésen is magára vehette a meggypiros mezt, s mindkét találkozón fényes magyar siker született (például a csoportmérkőzések során a későbbi világbajnok Németország ellen 8:3!).
Bozsi bácsiról - ez Tóth II beceneve - a legrégebbi csepeli szurkolók közül is csak kevesen tudják, hogy Merseváton, igen negy szegénységben született 1929-ben.
Tízéves volt, amikor édesapja Csepelen kapott munkát, így odaköltöztek, s Tóth II József 21 esztendőn keresztül, 296 találkozón 78 gólt szerezve viselte a vasgyári csapat piros-kék mezét, tagja volt az 1958/59-es évadban bajnokságot nyert csepeli gárdának is.
A válogatottban 12-szer játszott, öt gólt szerzett.
A berni döntő után még néhányszor szerepelt a nemzeti csapatban, ám a brazilok ellen elszenvedett súlyos sérüléséből teljesen már soha nem épült fel.
Sok évvel később, amikor 1972-ben megszerezte a szakedzői képesítést, az utolsó vizsgakérdése így hangzott:
"Milyen taktikával játszott a válogatottunk 1955-ben Anglia ellenében?"
Tóth József a kérdést megválaszolta, a vizsgáztató futballtudós azonban vitába szállt vele.
Ekkor Bozsi bácsi szelíden megkérdezte:
"Én játszottam azon a mérkőzésen, vagy Ön?"
Tóth II József 45 esztendeig dolgozott Csepelen esztergályosként.
Az edzőséget néhány év után - komoly feladat hiányában - befejezte, aztán szép lassan elfelejtették, ő pedig ezt különösebben nem bánta.
Egészséges lelkületű emberként a rivaldafény nélkül, alacsony nyugdíja és kisebb-nagyobb betegségei ellenére is elégedetten éli életét.
Tavaly Németh Szilárd polgármester javaslatára Budapest díszpolgára lett.