Lassan befejezéséhez közeledő sorozatunk mottója szerint Buzánszki Jenő halálával sírba szállt az Aranycsapat utolsó élő tagja is.
Ez a kezdő csapat esetében igaz, ám a régi bölcsesség szerint egy gárda nem állhat csupán 11 játékosból, s ez a megállapítás a Puskás-féle csapat esetében is helytálló. Az Aranycsapatnak is voltak kiegészítő játékosai, sok esetben majdnem olyan tudással (vagy éppen nagyobbal, lásd Sándor Csikar esetét...), mint akik kezdőként kaptak bizalmat, közülük pedig Tóth II József és Várhidi Pál ma is élnek!
Az utolsó elkőtti részben Várhidi Pál előtt tisztelgünk.
Várhidi Pál az Aranycsapat másik még élő tagja 1931-ben született Budapesten.
Labdarúgó pályafutását az Újpesti Törekvésben kezdte, majd 1949-ben, a Wolfner gárdájából igazolt az Újpesti Dózsa jogelődjébe, ahol 16 esztendőt töltött játékosként, s ahol 1960-ban a lila-fehérek játékosaként szerzett bajnoki címet.
A válogatottban 10 alkalommal lépett pályára, bal- és középhátvédként.
Aktív pályafutásának befejezése után edző lett, s a Vác és a BEAC érintésével 1970-ben került vissza a Megyeri útra.
Újpesten négy esztendőn keresztül edzette a tartalékokat, majd 1974-80-ig az első csapatot, mely irányításával négy bajnoki aranyérmet nyert.
Várhidi sikereinek értékét növeli, hogy egy generációváltást is levezényelt közben, a Fazekas, Bene, Dunai II., Zámbó csatársort a Fekete, Törőcsik, Nagy László fémjelezte trió váltotta, miközben a gárda megőrizte eredményességét.
A BEK küzdelmei során az Újpesti Dózsa az elődöntőig jutott, ahol csak a későbbi győztes Bayern München tudta megállítani Benééket.
Ezek után 1980-ban aztán egy kisebb hullámvölgy okán megjelent egy újságcikk a Magyar Ifjúságban, amely pestiesen szólva alaposan betett Várhidi Pálnak.
Az írásban a tollforgató hosszú oldalakon keresztül elemezte, hogy milyen lagymatag edzést látott a lila-fehérek tréningjén, akonklúzió pedig lesújtó volt:
Az ilyen edzés merénylet a magyar labdarúgás ellen, ezek után ne csodálkozzunk a vereségeken!
A szerző csupán azt felejtette el leírni, hogy az edzésre a bajnoki mérkőzés előtti napon került sor, mikor már nem szokás orra buktatni a játékosokat, hanem frissíteni kell őket.
Várhidit leváltották, majd leírták.
Egy év múlva már csak Gödön lehetett edző, majd ezt követte egy hároméves kuvaiti időszak, amely ha szakmailag nem is számított nagy kihívásnak, ám anyagilag jövedelmező volt.
Ezt követőenhosszú nyugdíjas évek következtek, a labdarúgás vezetése már nem számított személyére, tudására, tapasztalatára.
Várhidi Pál edzőként isegyenes, jellemes, tisztességes szakember volt, jellemző, hogy saját fiát nem volt hajlandó betenni a kezdő csapatba, mert az azonos poszton szereplő Juhász Pétert, majd pedig Tóth Józsefet jobb játékosnak tartotta nála.
Mindezek ellenére méltán lehet büszke Várhidi Péterre, aki a maga erejéből mégiscsak NB I-es játékos, majd edző lett, s apjához hasonlóan bajnoki címre vezette az újpesti labdarúgókat, sőt, a magyar válogatott szövetségi kapitánya is lehetett.