Buzánszky Jenő halálával lezárult egy korszak a magyar sporttörténetben, eltávozott ugyanis a legendás Aranycsapat utolsó tagja is.
Kiegészült tehát az "égi tizenegy", mely csapat egykor, a legsötétebb kommunista időkben örömöt, büszkeséget és reményt adott egy elgyötört kis kelet-európai nemzetnek, akkor, mikor arra a legnagyobb szükség volt.
Az Aranycsapat emléke előtt tisztelgő sorozatunk annak tagjait nem csak mint sportolót, hanem mint embert is igyekszik bemutatni.
A kilencedik rész Kocsis Sándorról szól.
Kocsis Sándor (Kocka) 1929-1979
Ősfradista, akit még a Honvédban töltött évek alatt is zöld-fehér szívű játékosnak tartott a publikum. Ötszörös magyar, kétszeres spanyol bajnok, kétszeres spanyol kupagyőztes, háromszoros magyar gólkirály, az 1954-es VB gólkirálya.
Hatvannyolc válogatottsága alkalmával 75 alkalommal zörgette meg az ellenfelek hálóját. Csendes, szerény, kissé visszahúzódó ember volt, akinek Puskással soha nem volt látványos összetűzése. Tudták mindketten, hogy a pályán szükségük van egymásra, ám Kocsis Sándor Puskás mögött mindig elnyomottnak, kellően el nem ismertnek érezte magát, emiatt kicsit mindig sértett is volt, néha okkal, többségében ok nélkül.
Hallatlan bizonyítási vágy feszült benne. "Megmutatni, hogy én is érek annyit, mint Öcsi", ez volt motivációja, mely jót is tett játékának.
Azon a tényen azonban - játsszon bár csapatában akármilyen jól is - hogy Puskás Ferenc az Aranycsapat első számú sztárja, senki és semmi nem tudott változtatni. Puskás beágyazottságával, habitusával, jó értelembe vett prófétaságával nem lehetett felvenni a versenyt, ezt a csapat valamennyi tagja legalább hallgatólagosan elfogadta, Kocsis azonban nem, saját életét keserítve meg ezáltal.
Nem véletlen, hogy 1956-ban a dél-amerikai túráról nem tért haza, Cziborral együtt a Barcelonához szerződött, s meg is hódította Katalóniát. A szurkolók kiváló fejjátéka okán Aranyfejűnek nevezték.
Harminchét évesen, ereje teljében fejezte be a játékot, sokak őszinte sajnálatára.
Kocsis számára ezután kezdődtek a bajok. A pályán kívüli élettel egyszerűen nem tudott megbirkózni. Nem találta fel magát, nem volt ami lekösse. Megpróbálkozott az edzőséggel, ám hamar kiderült, hogy ez nem az ő világa.
A zseni ugyanis mindig önmagához mér másokat, fel sem sejlik benne, hogy amit ő tudott, arra esetleg más nem képes.
Később kávéházat nyitott Barcelonában ám örömét abban sem találta.
Aztán egy reggel iszonyatos lábfájásra ébredt. Fel sem rémlett benne, hogy egész családja hajlamos volt az érszűkületes megbetegedésre, pedig neki is az volt. Orvoshoz csak akkor ment, amikor már lilult a lábfeje, fájdalmai pedig az elviselhetetlenség határáig fokozódtak.
Az orvos, a nagyobb bajokat elkerülendő, amputálta a lábfejét. Azt, amelyikkel a gólok garmadáját szerezte...
Ezt élete végéig nem tudta feldolgozni, hiába kapott ortopéd cipőt. Csak ült naphosszat kávéházában és lehangoltan sörözött, esetleg dominózott a vendégekkel, vagy televíziót nézett. Aztán a gyomra egyre többet fájt.
Kivizsgálások sora következett, majd a szörnyű diagnózis: leukémia és gyomorrák...
Ő maga nem tudta, legfeljebb csak sejtette.
Közben Magyarországra látogatott. Csodálatos két hetet töltött Budapesten, lenyűgözte az a szeretet, amellyel a barátai, az ismerősök és az ismeretlen emberek elhalmozták.
A betegség azonban elhatalmasodott rajta, Ő pedig szép lassan feladta...
Még egyszer Budapestre látogatott, de már érződött rajta, hogy búcsúzni jött. Rosszul lett, kórházba került.
Néhány héttel ötvenedik születésnapja előtt egyik barcelonai klinika negyedik emeletéről máig tisztázatlan körülmények között kizuhant (kiesett? kiugrott?) és szörnyethalt.
Barcelonában helyezték örök nyugalomra.
Fia is megpróbálkozott a futballal, nem is volt tehetségtelen, ám mindenhol apjához mérték így nem futott be számottevő karriert.
-Csányi Tamás-