Buzánszky Jenő halálával lezárult egy korszak a magyar sporttörténetben, eltávozott ugyanis a legendás Aranycsapat utolsó tagja is.
Kiegészült tehát az "égi tizenegy", mely csapat egykor, a legsötétebb kommunista időkben örömöt, büszkeséget és reményt adott egy elgyötört kis kelet-európai nemzetnek, akkor, mikor arra a legnagyobb szükség volt.
Az Aranycsapat emléke előtt tisztelgő sorozatunk annak tagjait nem csak mint sportolót, hanem mint embert is igyekszik bemutatni.
A hetedik rész Budai II. Lászlóról szól.
Budai II. László (1928-1983)
Izig-vérig fradista, bár öt bajnoki címéből négyet a Honvéd játékosaként ért el, ugyanis barátjával, Kocsis Sándorral együtt egyszerűen átparancsolták őt is a Budapest Honvédba. Olimpiai bajnok, világbajnoki ezüstérmes.
(Örök talány, hogy labdarúgásunk erőszakos téeszesítését miért nem a Fradi helyzetbe hozásával oldották meg, hiszen a Ferencváros még kifosztva is több szurkolóval rendelkezett, mint az összes többi fővárosi csapat együttvéve, pedig abban időben nem kétszázan jártak egy-egy bajnoki meccsre... )
Púpos - feltehetően testtartása miatt volt ez a beceneve - szélvészgyors játékos volt, akinél evidencia volt a labdával való megfelelő bánásmód is. Szerény, halk szavú ember volt, aki soha nem vett részt az Aranycsapat belvillongásaiban.
Jóban volt Puskás Öcsivel, de igazából mégiscsak Kocsishoz és Cziborhoz húzott.
Harminckilenc alkalommal szerepelt a válogatottban, sajnos pont azon a mérkőzésen nem, amelyen a legnagyobb szükség lett volna játékára. Történt ugyanis, hogy válogatottunk a döntőbe vezető úton legyőzte a két félelmetes játékerőt képviselő dél-amerikai csapatot, Brazíliát és Uruquayt, döntőbeli ellenfelét, Németországot pedig már a csoportmérkőzések során 8:3-ra verte.
Sebes Gusztáv szövetségi kapitány tehát biztos volt a végső győzelemben, ez már nem is volt kérdés a számára. Az ő legfőbb gondja már csak az volt, hogy mint egy rettenthetetlen stratéga vonuljon be a futball történelmébe, ezért Budait, mint a csapat legszerényebb játékosát kihagyta a kezdőcsapatból, a világ legjobb balszélsőjéből pedig jobbszélsőt csinált.
Így elérte, hogy sem igazi jobbszélsővel, sem pedig balszélsővel nem rendelkezett a csapat a döntőben...
Mivel csere ebben az időben még nem volt, kártyás nyelven szólva, az összeállítás kihirdetésének pillanatában elmondhattuk, hogy fekszik, nyugszik a dolog...
Így nem lett világbajnok sem Budai II László, sem a magyar válogatott.
Pályafutásának befejezése után edző lett.
1967-1979-ig Szentendrén, a másodosztályú Kossuth KFSE katonacsapatot dirigálta csendben, nagy hozzáértéssel és nyugalomban, hiszen katona futballisták esetében az egyéni képzés fontosabb szempont volt az éppen aktuális eredménynél.
Csak hát az első osztály...
Tizenkét év alatt többször is felépített olyan nívójú csapatot, amely megállta volna a helyét egy osztállyal feljebb is, ám meg kellett értenie, hogy a Honvéd mellett még egy első osztályú katonacsapat nem lehet. Ez - bár elfogadta - elkedvetlenítette, s az első adandó alkalommal kérte nyugdíjaztatását.
Az 1983-ban hazalátogató Czibor Zoltán elsőként őt kereste fel a focistatárasi közül.
Budai megörült a rég nem látott barát és játékostárs láttán, aztán néhány nap múlva együtt mentek élménybeszámolóra. Az érdeklődésre ha azt a jelzőt használjuk, hogy fantasztikus, lenyűgöző, bámulatos, akkor joggal vádolhatnak a dolgok leegyszerűsítésével.
Csak éppen Budai II Lászlóhoz nem szólt senki egy szót sem.
Akasztófahumorral megjegyezte a mellette állóknak : "Ha én is disszidáltam volna, talán most én is érdekesebb lennék..."
Nem akarta ő megbántani Czibor Zoltánt, a fenti mondat mégis kicsúszott a száján.
Aztán hazament.
Néhány nap múlva agyvérzést kapott és meghalt.
Emlékét Rákospalotán a REAC róla elnevezett stadionja őrzi.
-Csányi Tamás-