Életének 86. esztendejében elhunyt Sándor Károly, közismert nevén a Csikar, az MTK hajdanvolt kiváló jobbszélsője, aki 75 alakalommal viselte a nemzeti, 379-szer pedig a kék-fehér csapat mezét.
Tizenhat esztendős korában került a Móravárosi Kinizsiből a Hungária körútra, s új otthonához mindhalálig hű is maradt, hiába kecsegtették káprázatos ajánlatokkal belföldről és külföldről egyaránt.
Háromszoros magyar bajnok, kétszeres Közép-Európa Kupa győztes, egyszer emelhette magasba a Magyar Népköztársasági Kupát. Számos civil elismerés birtokosa.
Becenevének eredetére már a legidősebb MTK szurkolók sem emlékeznek pontosan, egyesek szerint a Csikar becenevet küzdőképességéért kapta, mások szerint az elnevezés onnan ered, hogy a lelátón hétről hétre skandált "Karcsi, Karcsi!" kiáltás egy idő után a Csikar áthallást vette fel.
Korának nem csak legnagyobb szélsője, hanem legbalszerencsésebb játékosa is volt.
Sebes Gusztáv, az akkori szövetségi kapitány nem kedvelte és méltatlanul mellőzte az Aranycsapatból, így Sándor nem lehetett részese sem az 1952-ben megnyert olimpiai aranyéremnek, sem pedig az Aranycsapat sikereinek.
Mellőzésének oka lehetett, hogy Puskás Öcsi is inkább klubtársát, Budai Lászlót favorizálta vele szemben a csapatban.
Aztán eljött 1954 július negyedike, a VB döntő napja.
Budai sérült volt, nem játszhatott, önmagát kínálta tehát a lehetőség Csikar beállítására.
A kapitány azonban ekkorra teljesen elveszítette valóságérzetét, nem elégedett meg a győztes csapat szövetségi kapitányi tisztével, hanem mint feltaláló akart bevonulni a labdarúgás történetébe.
Csapatát alaposan felforgatta, a földkerekség legjobb balszélsője, Czibor Zoltán a jobbszélen szerencsétlenkedett, a helyén pedig Tóth József játszott, aki bár derék ember, megbízható játékos volt, tudásban meg sem közelítette az Aranycsapat szintjét, Sándor Csikar pedig a nézőtéren ült.
A vereség ténye közismert.
Sebes Gusztáv a alaposan megbűnhődött rosszindulatáért, labdarúgásunk pedig a soha vissza nem térő esély elmulasztásáért.
Sándor emberi nagyságára jellemző, hogy - bár lelkét évtizedekig mardosta igaztalan mellőzése - a nyilvánosság előtt soha egyetlen szóval sem bírálta a volt szövetségi kapitányt.
A szurkolók napjainkig emlegetik az úgynevezett „Csikar szöget", ami az alapvonalról, szinte nulla sszögből lőtt számtalan gólját jellemezte, a meglepett kapusok bánatára.
Legendák őrzik Dalnoki Jenővel vívott kemény, ám mindig sportszerű párharcait, melyek során a gyengébb idegzetű nézők csak sípcsontvédőben mertek felülni a lelátóra...
A mérkőzések végeztével azonban a két nagyszerű sportember mindig megbékélt, később legendás barátságot kötöttek egymással.
Sándor Károly pályafutásának befejeztével megfogadta, soha többé nem rúg már labdába, azt akarta, hogy a közönség olyannak emlékezzen rá, amilyen fénykorában volt.
Fogadalmát meg is tartotta.
Nem lett edző, ám szeretett csapatát az MTK-t egész életében szolgálta, támogatta, hol különféle beosztásokban, hol beosztás nélkül.
Mikor a kék-fehérek a kilencvenes évek elején pénztelenségük okán a megszűnés szélére sodródtak, személyesen kereste fel és kérte fel Várszegi Gábort a segítségnyújtásra.
Az üzletember kötélnek állt, az MTK számára pedig újkori történelmének egyik legtermékenyebb időszaka következett.
Mikor az agárdi labdarúgó akadémia névadójaként merült fel személye, ezt csak úgy vállalta, ha jó barátja, Hidegkuti Nándor is méltó emléket kap a Hungária körúton.
Miután Hidegkutiról a stadiont nevezték el, így már elvállalta a névadó szerepét.
Nem csak nagy formátumú labdarúgó, hanem egyenes gerincű jellemes, tisztességes ember volt.
Halála hatalmas veszteség minden sportbarátnak, klubhovatartozás nélkül.