Sorozatunkban olyan magyar labdarúgóedzők emléke előtt tisztelgünk, akik sokat tettek azért, hogy a magyar futball elismert legyen a nagyvilágban. Összeállításunkba olyan szakemberek kerültek, akik reformokat hajtottak végre a sportágban, munkásságuk eredménye rengeteg örömet okozott sok százezer futballszurkolónak, abban a korban, amikor még társadalmi presztízse volt a labdarúgásnak.
Ezen sportemberek mindannyian színes, érdekes karakterrel rendelkező személyiségek voltak, akik nem csak trénerként, hanem emberként is például állíthatók az utókor számára.
A harmadik részben dr. Lakat Károlyra emékezünk.
Dr. Lakat Károly 1920-ban született Győr- Szigetben.
Keresztény ember volt, magyar és fradista egy olyan korban, amikor mindenek tanácsos volt lenni, a felsoroltak kivételével...
Nagy célokat tűzött maga elé, tanár akart lenni, Fradi játékos és válogatott.
Mindhárom vágya teljesült.
Doktorátusát a történelem tudományából szerezte, zöld–fehér játékosként magyar bajnok és kupagyőztes lett, a válogatottban 13 alkalommal szerepelt.
Ő volt az a játékos, akivel Puskás Öcsinek is meggyűlt a baja, ezért 1949-ben, amikor már alakulgatott a Honvéd nagycsapata, hívogatta is a Száguldó Őrnagy Kispestre, a maga sajátos stílusában:
„- Ide figyelj Tanár! Gyere hozzánk! Még mindig jobb, ha az ellenfelet rugdosod, mintha engem kaszabolnál!”
Ha akkor átigazol, valószínűleg Zakariás helyett ő lett volna Bozsik József fedezetpárja az Aranycsapatban, Lakat Károly azonban fradista maradt mindhalálig.
Edzői munkássága egybeesik a létező szocializmus magyarországi időszakával.
Ha azt állítjuk, hogy a kommunisták nem tartoztak a kedvencei közé, joggal vádolhat bárki a dolgok elkendőzésével...
Fergeteges humorával úton-útfélen pellengérre állította a hatalom képviselőit, zabolázatlan megnyilvánulásai azonban sokba kerültek neki is, a magyar focinak is. Fénykorában nem lehetett szövetségi kapitány, pedig alkalmassága, csodálatos eredményei alapján az egész labdarúgó társadalom evidenciának tartotta volna kinevezését. Helyette a sportvezetés azt a Sós Károlyt választotta, aki még a játékosokat sem ismerte.
Soós felkészületlenségére álljon itt egy példa:
A tatai edzőtáborban a csapat sérült játékosa helyett a Népsport fiatal újságírójátó érdeklődött, mennyit javult a sérülése, tudja-e vállalni a játékot a következő mérkőzésen, majd a megrökönyödött fiatalembernek ezután hosszasan taglalta, milyen szerepe lesz majd a taktikában...
Dr. Lakat Károly vezetésével két olimpiáról (1964 Tokió,1968 Mexikóváros) is aranyéremmel tértek haza a magyar labdarúgók, négy évvel később, Münchenben Illovszky Rudolf személyében mégis pesztonkát kapott maga mellé, a vele szemben megnyilvánuló bizalmatlanság cáfolhatatlan jeleként.
A két dudás ezúttal sem fért meg egy csárdában, az eredmény pedig az aranyérem elvesztése lett.
Történt ugyanis, hogy válogatottunk döntőt játszott a két évvel későbbi VB bronzérmesével, Lengyelországgal, a versenykiírás pedig úgy rendelkezett, hogy ha a helyosztók a rendes játékidőben döntetlenre végződnének, abban az esetben mindkét gárda arany- illetve bronzérmes lesz.
A Deyna, Lubanski, Tomaszewsky, Gadocha, Zmuda nevével fémjelzett lengyel csapat megkereste a mieinket, és remit ajánlottak fel.
A játékosok Karcsi bácsihoz fordultak, aki rábólintott az ajánlatra, hiszen úgy vélekedett, hogy olimpiai bajnok nem minden héten lehet az ember, s ha már olyan „humánus” szabályt hoztak az illetékesek, hogy döntetlennel is lehet nyerni, nem bűn élni a lehetőséggel.
A dolgot Illovszky is megneszelte és azonnal fellármázta a sportvezetőket.
A magyar öltözőt ellepték a funkcionáriusok és az összes kommunista lózungot bevetették, hogy eltérítsék szándékuktól a focistákat.
A dolog vége az lett, hogy a lengyelek legyőztek minket a döntőben, megnyerve az olimpiai bajnoki címet.
Érdekesség, hogy a harmadik helyért is a béketábor prominensei játszottak, a Szovjetunió és az NDK döntetlenre végzett egymással, így mindkét gárda nyakába érmet akasztottak a találkozó végezetével...
Lakat Károly 625 első osztályú mérkőzésen ült a kispadon, ezzel az örökrangsorban Garami József mögött a második.
Két alkalommal vezette bajnoki címre az FTC labdarúgóit, továbbá még egy bronzérmet is nyert Albertékkel.
A KEK-ben döntőt játszottak vele a zöld-fehérek, ám a kupát a Leeds United nyerte.
1967-ben az általa edzett Ferencvárosból került ki a kontinens legjobb játékosa, az Aranylabdát elnyerő Albert Flórián.
Tatabányán kétszer hódították el tanítványai a KK serlegét, bajnoki ezüst- és bronzérem, MNK döntő, valamint a Reál Madrid legyőzése (két mérkőzés összesített eredménye 2:2 volt) fémjelzi a bányászvárosban végzett munkásságát.
A másodosztályból juttatta fel a Volán és a Salgótarján labdarúgóit, a legjobbak közé.
Szepesi György elnöksége alatt végül mégiscsak szövetségi kapitánnyá választották, ám a tisztséget már kissé későn kapta meg, hiszen sem ő, sem a focisták nem voltak már a régiek.
Reneszánsz lelkületű, egyszerű, közvetlen, barátságosember volt, akit bárki megszólíthatott, mindenkivel jó szívvel, barátsággal elbeszélgetett.
Autót nem vezetett, mindenhová vonattal utazott, de csakis személyvonattal.
Gyorsvonatra nem volt hajlandó felszállni, úgy tartotta, a vonat attól vonat, hogy minden állomáson és megállóhelyen megáll...
A mai modern, sokszor szabados világban a kortárs edzők közül ő érezné a talán legrosszabbul magát.
Ő még megkövetelte játékosaitól, hogy fésű legyen a zsebükben, felháborította, ha dobozból itták a sört, megsértődött ha az öltözőben kuplungokról, autókról folyt a beszélgetés.
Lelkére vette, ha megtudta, hogy játékosai eladtak egy mérkőzést.
Focistáit megkérte, hogy amennyiben ilyen dologra vetemednek, nem fogja feljelenteni őket, de előtte szóljanak neki, hogy nem kell taktikai értekezletet tartania.
Nem akart nevetségessé válni, mint egy tarjáni mérkőzés előtt, amikor elérzékenyülve példázódott a tatabányai öltözőben a tárnákban hősként dolgozó vájárokkal,
miközben játékosai a vezetők utasítására „szolidaritásból” jó pénzért eladták a találkozót.
Idős korában, amikor már csak árnyéka volt önmagának, jó néhány ember elérkezettnek látta az időt, hogy belerúgjon a Mesterbe.
Szomorúan tapasztalhattuk, hogy kis kaliberű percemberek azzal szándékoztak kérészéletű népszerűséget kivívni maguknak, hogy gúnyolták szidalmazták úton,
útfélen, újságok hasábjain, könyvekben azt az embert, aki rengeteget tett a magyar labdarúgásért, s akinek a lába nyomába sem léphetnek sem emberség,
sem a tudás, sem a labdarúgás ismerete tekintetében.
Egy pamfletíró nemes egyszerűséggel ”Rizling doktornak” aposztrofálta.
Humorérzéke ekkor sem hagyta cserben, kedvenc borozójában, a megszokott fehér bor helyett kékfrankost kért, majd a körülötte állók csodálkozására így szólt: „Azért iszom vörösbort, mert dupla doktorátust szeretnék szerezni...”
A kispadról olyan körülmények között távozott, amely csak a legnagyobbaknak adatik meg.
Szeretett csapatát, a Tatabányát, a kiesés veszélye fenyegette. A vezetők más kiutat nem látván, az utolsó négy mérkőzésre őt kérték meg, hogy próbálja benntartani a gárdát az első osztályban.
A megbízatást teljesítette, a Bányász a Verebes József vezérelte Rába ETO és az FTC legyőzésével első osztályú maradt.
Ami az Üllői úton történt, az maga volt a káprázat!
Dr. Lakat Károly a mérkőzés kezdetekor elindult a klubházból a kispad felé, s amerre elhaladt, felálltak a helyükről a szurkolók, tapsban, éljenzésben törtek ki, végül egy ünnepléssé alakult át az egész stadion.
Közel húszezer fradista így köszönte meg az időközben elérzékenyült Mesternek a munkásságát, emberségét, magyarságát, fradista mivoltát.
Búcsúzzunk a Tanár Úrtól Vass István Zoltán szavaival, aki 1988 december harmadikán este a televízióban így kommentálta halálhírét:
„Életének 68.évében elhunyt Dr. Lakat Károly mesteredző.
Tegnap még hős volt, mára már legenda...”