Ma hetven éve, 1945. augusztus 6-án dobták le az amerikaiak az első atombombát Hiroshima városára, mely cselekedetükkel 140 ezer ember halálát okozták. Hetvenezren azonnal odavesztek, közel ugyanennyien a sugárzás okozta betegségek következtében vesztették életüket.
Úgy tűnik, mindez kevés volt a mai Nagy Testvérnek, hiszen három nappal később, augusztus 9-én további 80 ezer ártatlan embert mészároltak le Nagasakiban ugyanilyen módon.
A tömegmészárlás cinikus aljasságát mi sem szemlélteti jobban, mint az a tény, hogy az eredeti szándék Kokura város lakóinak kiirtása volt, az időjárási viszonyok azonban ott nem kedveztek a sátáni tervnek, így – ha már arra jártak – ledobták a bombát Nagasakira…
Az emberiség történetének mindmáig leghatékonyabb mészárlásán, a szándékokon és a következményeken lehet ugyan vitatkozni, de a történelmet mindig a győztesek írják, így a hivatalos álláspont, az intézményesített agymosás meglehetősen egyoldalú.
Az ártatlan áldozatok emléke előtt való tisztelgésen túl, érdemes és szükséges elgondolkodnunk azon, hogy fenyegeti-e a világot a hatvankilenc évvel ezelőttihez hasonló, vagy annál is aljasabb borzalom, egyszóval kell-e félnünk újabb tömegpusztítástól.
Tanult-e, tanul-e az ember a múltból, a saját maga által elkövetett sátáni cselekedetek elborzasztják-e azok megismétlésétől?
Ha kissé felülemelkedve, távolabbról nézve közelítjük meg a háborúk problémakörét, akkor azt kell látnunk, hogy az ember olyan invazív faj, melynek megjelenése minden más élőlény pusztulását jelenti, az ember közelsége az állat- és növényvilág, a föld, a víz, a levegő, minden élő és élettelen dolog vesztét okozza, s mikor már nincs mit kiirtani, akkor időről időre saját fajtája ellen fordul, s önmagát pusztítja…
Az emberiség a történelem során minden jelentős problémát gyilkosságokkal, háborúkkal oldott meg, jó okunk van föltételezni, hogy ha ez eddig így volt, akkor ezután is így lesz, a történelem gyakorlatilag az erőszak, a gyilkosságok kronológiája az aktuális győztesek szemszögéből.
Ostoba struccpolitika azt hinni, s abban bízni, hogy a mai tömegpusztító fegyverek jelenléte elrettentő erővel bír, s az emberiség mára van olyan bölcs, hogy nem nyúl ehhez az eszközhöz.
Minden háborút az aktuális kor legmodernebb fegyvereivel vívtak, s minden korban alkalmazták a rendelkezésre álló legpusztítóbb technológiát.
Kissé aktualizálva mindezt, vegyük számba, hogy miért van jó okunk feltételezni egy újabb pusztító világégés közeledtét, miért érezhetjük magunkat háborús veszélyben?
Még konkrétabban körülírva, látható, sejthető-e, hogy kik akarják, kiknek áll érdekében az újabb háború, s kirajzolódni látszanak-e a majdani hadviselő felek?
A válasz – szerintünk – egyértelmű, bár sietünk előrebocsátani, hogy mindez elméleti, szubjektív okfejtésen alapszik, s magunk is reméljük, hogy félelmünk alaptalan, s hosszú békeidő következik az emberiség történetében.
Félelmünk okai t tehát az alábbiakban foglaljuk össze:
Minden jel arra utal, hogy az Egyesült Államok háborút akar Oroszország ellen, s ebbe a háborúba éppúgy bele akarja rángatni Európát, mint az elmúlt időszak valamennyi amerikai agressziója esetén tette.
Az Egyesült Államok az az ország, melynek földjén még egyetlen idegen hatalom sem dobott le egyetlen bombát sem, ezzel szemben az USA gyakorlatilag végigbombázta a bolygót, ügyelve arra, hogy a kiválasztott célpont távoli és fegyvertelen legyen.
Minden agressziójához megkövetelte a csatlósok feltétel nélküli támogatását, egymást túllihegő hűségesküjét, éreztetve azt, hogy bárkiből és bármikor válhat szövetségesből ellenfél.
Mára azonban elérkezett az az időszak, amikor elkerülhetetlenné válik az igazi nagy összecsapás, a végső harc, melynek tétje a teljes világuralom, vagy a teljes összeomlás.
Amerikát világuralmi törekvéseiben soha nem hátráltatták holmi erkölcsi korlátok, ott és akkor gyilkolt, ahol és amikor azt érdekei, vagy a vele szimbiózisban élő szövetségesének érdekei azt megkívánták.
Az újabb háború, a végső összecsapás pedig elemi amerikai érdek.
Oroszországgal és Kínával addig kell leszámolni, míg feltételezhető a velük szemben meglévő haditechnikai fölény, s ez a feltételezés – miként az önmagát túlélt birodalom gazdasági potenciálja – napról napra gyengül.
A háború színteréül – természetesen – éppúgy az öregedő, morális, anyagi, demográfiai csődben fuldokló Európát kell kijelölni, mint az eddigi háborúk esetében mindannyiszor, így minden számottevő rivális elsöpörhető a jövendő totális világuralom útjából.
A pazarló, élősködő amerikai birodalom energiaéhsége csillapíthatatlan, ezt az energiát pedig – jelentős részben – az oroszok birtokolják.
A Föld erőforrásainak kimerülése, a vízhiány, a klímaváltozás, s nem utolsósorban a várható népességrobbanás alapjaiban kérdőjelezi meg az emberiség jövőjét, a népesség csökkentése tehát kívánatos.
Világméretű gazdasági válság – melynek okozója ugyancsak az USA – még sohasem oldódott meg békés úton, miért pont most lenne ez másként?
A fentieken túl is vannak olyan jelek, melyek időről időre a készülődő háborút jelzik, elég csak a titkosszolgálati tevékenység feltűnő aktivitását megemlíteni, elborzasztó, hogy az Egyesült Államok saját szövetségeseinek vezetőit, kormányfőit is lehallgatja, figyelteti.
Amerika számára számos intő jelet mutat a történelem, az amerikai agressziók – bár iszonyatos pusztítással jártak – ritkán érik el céljukat, elég csak Vietnámra, Afganisztánra vagy Irakra gondolni, a legszomorúbb azonban az, hogy Amerika a történelemből mindeddig nem nagyon tanult.
(Csekély mentség, hogy saját története nyúlfarknyi, másokét pedig nem túlságosan ismeri…)
További intő jel, hogy Oroszország nagy háborúit nem szokta elveszíteni, nem szerencsés tehát ingerelni a medvét.
Pesszimizmusunk legfőbb oka azonban mégis az, hogy amerikai szempontból a birodalom fennmaradása érdekében egyetlen lehetőség a közeli, pusztító háború, más kártya a pakliban gyakorlatilag nincs.
Hogy mit jelent mindez számunkra, európaiak számára, abba jobb nem belegondolni.
Szomorú tapasztalat, hogy mi, magyarok, rendre a vesztes oldalon tartunk ki utolsó leheletünkig, a közeljövő fenyegetései azonban olyan természetűek, hogy majdnem mindegy, ki melyik oldalon foglal helyet.
Számomra – számunkra - ezt üzeni ma Hiroshima, talán nem részvétlenség az áldozatokkal szemben, ha az irántuk érzett részvétet felülírja a jövőnk iránti aggodalom, félelem.
Ezért is kell emlékezni, ezért sem szabad feledni Hiroshimát, mert talán még nem késő.
Ébredezik a sátán…