Nehéz lenne szavakba önteni, hogy miből áll az a különös vonzalom, mely az embert a fához, s különösen a nagy idős fákhoz fűzi.
Van, aki átöleli a fát, hogy a föld mélyéből közvetített rezgésének részese lehessen, vannak, akik esztétikumként tekintenek az árnyas lombokra, ismét mások érző élőlénynek kijáró tisztelettel és szeretettel viszonyulnak hozzájuk.
Tény viszont, hogy a pragmatikus többség, a mindent uralma alá hajtó haszonelvű társadalom csupán gazdaságilag hasznos növényként tekint a fákra, mellyel gazdálkodik, melyet termel, sőt, vágásérett korban kitermel...
Feltehetnénk ugyan a morbid kérdést, hogy az ember - mely ahol megjelenik, ott minden más élőlény pusztulni kezd - mikor vágásérett, s meddig hasznos életben hagyni, de nem szándékunk megbántani senkit "szélsőséges" megközelítésünkkel.
Szándékunk viszont, hogy csodálatot, tiszteletet, szeretetet ébresszünk a természet csodái iránt, s nem titok, az idős fákat csodának tekintjük.
Sorozatunkban Magyarország legidősebb fáit mutatjuk be, remélve, hogy értük érzett aggódásunkkal, feléjük áradó szeretetünkkel olvasóink körében is "fertőzni" tudunk.
Elsőként a 700 éves szőkedencsi hársról olvashatnak.
A szőkedencsi hárs az ország nevezetés fáinak egyike, védelem alatt áll: Magyarország, de szakértői vélemények alapján Közép-Európa legnagyobb körkerületű és magasságú hársa.
Kevés hatalmasabb, öregebb hársról tudunk!
Törzsének – amely tövénél ketté ágazik – körmérete 11 méter, egészen pontosan 1103 centiméter.
Magassága 25 méter, korát 700 évesre becsülik, tehát az Árpád-ház kihalása környékén láthatta meg a napvilágot, ám gyökerei alapján ezeréves géneket hordozhat.
Aki nem műholdas térképpel tájékozódik, az is könnyen megleli a fát.
Ha a 7-es jelű főúton halad a főváros irányából Nagykanizsa felé, akkor 183 km-t elérve, bal kéz felől könnyen meglátja a magasra ágaskodó, hatalmas fát.
Messziről is látszik, hogy a fa alatt sírok sorakoznak, a szőkedencsi temető sírjai. A temető mellett hiába keressük a települést, az innen még jó két fertályórai járásra, az út másik oldalán van.
A falu a török időben települt az út túloldalára.
A fa már felnőtt korú lehetett, mikor láthatta elnéptelenedni maga mellett a települést.
A fák nem tudnak elmenekülni, helyükön maradnak, őrzik az eltemetett múltat.
A temetőben mindig sok titok lakik.
Titkot őriznek azok, akiket itt eltemettek, talán titkot őriznek azok is, akik halottaikhoz járnak látogatóba, de sok titok tudója lehet a temetődombi hárs is.
Talán a gondoskodást úgy hálálta meg, hogy egy titkát nemrégiben feltárta, melyet most látogatók is láthatnak.
A falu őrizte emlékét egy kápolnának, vagy templomnak mely a hárs mellett állt egykoron, még a török idők előtt. Az ápoláskor ásott árok felfedte ennek a templomnak romjait, ám az árkot a kíváncsiság tovább mélyítette.
A mélyülő árok még régebbi idők, Árpád kori templom maradványait tárta fel.
A hárs, a templom, a település szorosan együtt élték életüket.
A hársból hárs sarjadt, a templomra templom épült, a szülők gyermeket neveltek.
A közösségnek Isten házára volt szüksége, a háznak szép környezetre, a gyülekező híveknek árnyékra...
Így éldegéltek együtt a hárs és a falu.
Így meséli a hárs a régi idők történéseit, az áttelepülésről, a dombtetőről, a gondoskodó falusiakról, és az öreg templomról.
Ha valakinek erre vezet az útja, érdemes felkeresni az öreg mesemondót!
Megérdemli a tiszteletet, érdemes körbetekinteni a csodálatos vidékre, gondolatban átölelni a fát, és beszédes lombjának árnya alatt csendben hallgatni amint elsusogja történeteit.
Koronája hatalmas és csodálatos, szép ágrendszere csodálói lábai elé hajlik.
Egészséges, zöld lombköpönyege a földet súrolja, mint királyok palástja.
A hársnak láthatólag sok ideje van még hátra!