Ma 72 éve, 1943. január 12-én vette kezdetét a Don-kanyarban a Vörös Hadsereg mindent elsöprő támadása, melynek következtében a Magyar Királyi II. Honvéd Hadsereg 100-120 ezer embert elveszítve szinte teljesen felmorzsolódott.
A mínusz negyven fokos hidegben nyári felszerelésben, a megfelelő fegyverzet és utánpótlás nélküli, fáradt, leharcolt magyar haderőnek irreálisan hosszú, mintegy kétszáz kilométeres frontszakaszt kellett volna megtartania az iszonyatos létszámbeli és technikai fölnyben lévő szovjetekkel szemben.
A német hadvezetés - ígérete ellenére - nem látta el katonáinkat a mindvégig hangoztatott korszerű fegyverekkel, sőt, szállíókapacitását sem bocsátotta a magyar sereg rendelkezésére, így katonáink helyzete eleve kilátástalan volt.
Ennek ellenére, a II. Honvéd Hadsereg iszonyatos áldozatok árán napokig hősies küzdelemben tartotta magát, ám a leírhatatlan túlerő végül felőrölte a fáradt, lerongyolódott magyar hadtestet.
A frontvonalban harcoló katonák külön tragédiája, hogy a magyar hadvezetés szándéka szerint január 13-án részben leváltásra kerültek volna a régóta tűzvonalban lévő alakulatok, ám a szovjet offenzíva egy nappal korábban érkezett.
A váltás a következő napokban aztán mégis megkezdődött, azonban a felváltó alakulatok nagy része fegyvertelenül érkezve szembe találta magát a frontvonalról elkeseredetten menekülő bajtársaival, így a Vörös Hadsereg támadása a lehető legsebezhetőbb állapotban érte a magyar honvédeket.
A doni csata máig a magyar történelem legnagyobb áldozattal járó tragédiája, melynek értelmetlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy százezrek áldozták életüket idegen érdekek oltárán, s borzalmas ellentmondás ugyan, de ugyanezen tanulság lehet az elszenvedett veszteségek egyetlen "hozadéka" is, már ha valaha képesek leszünk tanulni a történelem leckéiből...