November másodika - idén harmadika, lásd ITT - halottak napja.
Az elnevezés nem túl szerencsés kicsengésű, a kampányszerű temetőjárás, a malomkerék méretű koszorúkkal lerótt gyász-adó pedig keifejezetten bántó.
Mégis, így is, különös keserédes hangulat lengi be a gyertyalángok fényében úszó temetőket, ki visszafelé tekint a sírokon át, ki pedig előre...
Elhunyt szeretteinkre emlékezünk.
Egy szál gyertya, megfakult képek, arcok, szavak, intelmek fakuló emléke...
A fájdalom lassan kopik, inkább hegesedik, mintsem nyomtalanul gyógyul, a kétségek egyre küzdenek bennünk a reménnyel, hinni szeretnénk, hogy ami felfoghatatlan, az nincs is így, nem csupán ennyi volt az élet, lényünk nem a fáradó anyag...
Az idő aztán simára csiszol mint víz a követ, súlyos, de nem éles a gyász, inkább nyom, mint vág, a hiány már tompábban kong, s megyünk előre az úton, ki mint tud, úgy.
Küzdelmeinkben inkább a kötelesség, a rend tisztelete a hajtóerő, a meggyőződés és a régi célok kopottnak, viseltesnek, néha értelmetlennek tűnnek.
Lassulunk, s egyre többször nézünk visszafelé, tanácsot kérünk, néha csak beszélgetünk velük...
Emlékezzünk most elhunyt szeretteinkre II. János Pál pápa halálos ágyán megfogalmazott gondolataival és Edvard Grieg csodálatos zenéjével:
„Életem nem függ többé vérem ritmusától
és fáradt lépteim alól nem szökik el az út.
Körülölel az új idő, mely ott csillog a kihunyó szemekben, és szívemben él.
És végleg beteljesül minden,
s a gondolatokat betölti az öröm.”