A vélemény - mint tudjuk - szubjektív, támadható, vitatható, ám ha kikívánkozik, utat kell nyitni neki.
Csányi Tamás jegyzetei a sport kapcsán születtek, de nem csupán a sportról szólnak.
KISS LÁSZLÓ...
Kiss László volt úszó szövetségi kapitány több mint fél évszázada történt szörnyű bűnügyéről értesülhettünk a Privát Kopó Magazin jóvoltából.
A történet lényege, hogy az egykori ferencvárosi úszó harmadmagával, csoportos nemi erőszakot követett el, amiért meglehetősen enyhe büntetést kapott, mindössze húsz hónapot kellett csupán rács mögött töltenie, pedig a bűne égbekiáltó volt.
Előbb meghiúsította a gyenge fizikumú fiatal leányka kétségbeesett, erőtlen védekezését, majd társai után, harmadikként maga is megerőszakolta a már elernyedt, magatehetetlen, alélt nőt.
Mikor az ügy 55 esztendő után nyilvánosságra került, Kiss először vehemensen tiltakozott, koncepciós pert, perújrafelvételt, bíróságot emlegetett, neki állt feljebb...
(Így tesz manapság minden gazember, akit rajtakapnak valamilyen törvénybe ütköző cselekedeten...)
Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy az úszóedző esetében szó sincs törvénytelenségről, igaztalanságról.
Kiss László a büntetését letöltötte, tehát jogi értelemben tiszta ember.
Vissza kellett illeszkednie a társadalomba, a társadalomnak pedig vissza kellett fogadnia őt, erkölcsi értelemben azonban cselekedete oly módon jóvátehetetlen, hogy neve pedagógusként, edzőként, nevelőként szóba sem kerülhet egyik sportágban sem.
Ezen elvek mentén zúdított pergőtüzet Kissre szinte a teljes magyar média.
A kapitány pedig lemondott, kitüntetéseit visszavonták, a róla elnevezett uszoda tábláját lecserélték, s ennek így is kellett történnie!
Ám a legnagyobb forradalmi hevület ideje alatt se feledkezzünk meg néhány dologról, jelesül arról, hogy vajon kik és milyen szándéktól vezérelve jártak közben azért, hogy a súlyos cselekedettel arányban nem lévő, enyhe büntetést kapjon, hogy ideje korán szabaduljon?
Vajon mit kellett tennie szabadulásának érdekében?
És megtette-e?
Az edzői pályára valakik odaengedték őt, holott tudtak rovott múltjáról.
A jogpozitivista szemlélet szerint hinnünk kell egy ember jellemének pozitív irányba történő változásában, Egerszegi Krisztina és Kovács Ágnes edzője pedig élt a lehetőséggel.
Megváltozott, sok dicsőséget szerzett hazánknak.
Az általa elkövetett szörnyű cselekményt természetesen száz aranyérem sem teheti semmissé, ám úgy gondolom, a fenti tény is hozzátartozik a teljes igazsághoz.
A legnagyobb vesztesek pedig mi vagyunk az idealista sportrajongók, akik ebben az acsarkodó, gyűlölködő világban példaképként tekintettünk rá, akik úgy éreztük, ő a mi emberünk, a kedves, mindig mosolygó, csupa jóság Laci bácsi, mindenki Laci bácsija, Egérke edzője, az aranykovács...
Keservesen csalódnunk kellett, ismételten.
„Pályám során több illúziót veszítettem, mint hajszálat, pedig valamikor dús hajam volt, most pedig gyér.” – mondta egyszer Mikszáth Kálmán.
Mi pedig osztozunk gondolatának igazában...
CSÁNYI BÁCSI...
Orbán Viktor miniszterelnök megosztó személyiség, sokan tisztelik, szeretik, s nem kicsiny az őt elutasítók tábora sem, egy dologban azonban a támogatók és az ellenzők is egyetértenek.
Vitathatatlan, hogy a miniszterelnök rajongásig szereti a labdarúgást és mindent megtesz a magyar futball felvirágoztatásáért.
A stadionépítések számára politikailag keveset hoznak, ám sokat visznek, ha bárhol valami szükség mutatkozik, a stadionprogram ellenzői azonnal odavágják:
- Stadionra bezzeg van pénz!
Az igazi államférfi azonban a jövőért cselekszik, ha nem így gondolkodna, akkor népszerűsége fokozásáért 11-eseket rúgna mondjuk a májusi majálison...
Ám labdarúgás felvirágoztatásáért tett erőfeszítések kezdenek egyre kínosabbá válni, hiszen az intézkedések sikerét mindig a fogadtatás minősíti.
A szurkolók, akikért állítólag a labdarúgás van, irtózva, iszonyodva utasítják el a magyar futballt, mára már ott tartunk, hogy a kupcihérek és a selyemfiúk társadalmi megítélése is jobb a még meccsre járó szurkolókénál.
Amíg az egyik oldalon a miniszterelnök erőn felül támogatja a sportágat, addig a másik oldalon a labdarúgó szövetség minden intézkedésével növeli az emberek
haragját a labdarúgás iránt.
A teljesség igénye nélkül:
Lecsökkentették az első osztály csapatainak létszámát 12-re, ezzel megadták a kegyelemdöfést a valamikori vidéki fellegváraknak, a Nyíregyháza csapatának diszkvalifikálására még az 1950-es évekből sem tudunk példát hozni, a fordulónkénti 6-7 mérkőzés közvetítését a minimumra csökkentették, mondván, a közvetítések elvonják a szurkolókat a lelátókról.
Csányi Sándorék úgy gondolták, hogy ha az Ormánságban nem lesz látható a Honvéd csapata, akkor az emberek különvonattal fognak Kispestre utazni, meccset nézni...
Az amúgy is vészes szurkolói közönytől szenvedő, pesti hajdanvolt élcsapatok Dunaújvárosban voltak kénytelenek megmérkőzni egymással, s a maréknyi, fogcsikorgatva kitartó szurkoló távoltartása végett az üresen kongó stadionban 378 főben limitálták azon emberek számát, akiknek megadatik, hogy láthassák a lagymatag produkciót...
A szebb napokat látott Vác csapata úgy kapott licencet a másodosztályra, ha idegen városban rendezi majd mérkőzéseit, amelyet otthonában is csupán néhány tucatnyian látogattak.
Az ok:
Vácott nincsen fedett lelátó...
Így tehát azon kevesek, akik a jövőben is kíváncsiak lesznek a váci legénységre, Dunaújvárosba kell hogy utazzanak.
Ami pedig a stadionokba való beléptetés körül zajlik, az valóságos merénylet a meccsre járókkal szemben.
Megalázó és teljesen felesleges tetőtől talpig letapogatni idős embereket, jól szituált urakat, lányokat, asszonyokat, gyerekeket, akiknek létszáma mára már mérkőzésenként - a Ferencváros kivételével -nem éri el az ezer főt sem, lassan kézfogással, nevén szólítva lehetne üdvözölni a meccsen lézengőket...
Hazug és képmutató az állítás, miszerint a rendbontók kiszűrése okán van mindez, hiszen manapság az ég madárkáin és az erdő vadjain kívül minden és mindenki be
van kamerázva, egy esetleges rendbontás esetén játszi könnyedséggel lehetne megtalálni az elkövetőket.
A legfelháborítóbb pedig az, hogy mindezt a szurkolók érdekeire való hivatkozással teszik.
Sokunkban felmerül a kérdés: ostobaságból, avagy szándékosan művelik velünk mindezt?
Ennyire nem ismerik a magyar szurkolók lélektanát?
A drukkerek sok mindent képesek elviselni, ám ha elfogy a türelmük, akkor nem négy mérkőzést hagynak ki, mint a renitens, eltiltott játékosok, hanem örök időkre otthagyják a lelátót.
Az MLSZ urai nem tudják, hogy valakit akarata ellenére boldoggá tenni csupán nemi erőszakkal lehet?
A Csányi Sándor vezette társulatról a hajdani vicc jut eszembe:
Hittanórán minden gyermek beszámolt a plébános úrnak, hogy milyen jócselekedetet hajtott végre az elmúlt héten, csupán Móricka hallgatott.
A Tisztelendő úr nógatni kezdte:
- Móricka, biztosan te is tettél valami jót!
Móricka egy ideig gondolkozott, majd felkiáltott:
- Megvan Plébános úr! Öten átvezettük a vak embert az utca egyik oldaláról a másikra.
- Jól van Móricka, de mondd, miért kellett ehhez öt ember? – érdeklődött a pap.
- Mert az Istennek sem akart átmenni - hangzott a válasz...
Gyanítjuk persze, hogy írásunknak semmi foganatja sem lesz, ám úgy érezzük, kötelességünk szólni szeretett sportágunk érdekében, hiszen fociszurkolónak lenni nem is oly régen még egyfajta életforma, életérzés volt...