Tíz éve, 2004. december ötödikén zajlott hazánkban az a népszavazás, melynek keretében az állampolgárok két kérdésben foglalhattak állást. Bár a Munkáspárt kezdeményezésére létrejött ügydöntő népszavazást eredetileg a kórházprivatizációval kapcsolatos véleménynyilvánítás érdekében írták ki, mégis a határon túli magyarok kedvezményes honosításáról szóló, a Magyarok Világszövetségének aláírásgyűjtő akciója folytán a szavazólapra került kérdés miatt híresült el.
Az MVSZ akciója már a népszavazás előtt megosztotta még a nemzeti érzelmű közvéleményt is, egyes vélemények szerint az ezer sebből vérző, totális erkölcsi-anyagi-demográfiai csődben lévő agymosott magyarságot kitenni egy bizonytalan kimenetelű, a végső szétzüllés lehetőségét magában hordozó szakítópróbának, már önmagában is a hazaárulás gyanúját veti fel.
Ennyire élesen fogalmazni persze nem szerencsés dolog, az azonban bizonyos, hogy az időpont kiválasztása, az elszakított magyarság prédaként való odalökése egy olyan időszakban, mikor az anyaországban a D 209-es ügynököt Gyurcsány és a magyargyűlölő SZDSZ követi a kormányzásban, legalábbis dilettantizmus, s ez még az erkölcsileg elfogadhatóbb változat...
A népszavazás kérdése a következő volt:
"Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. paragrafusa szerinti magyarigazolvánnyal vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?"
A kérdés nagy és indulatos vitát, heves kampányt váltott ki határon belül és túl egyaránt, noha valódi tétje sokkal inkább szimbolikus jelentőséggel bírt, az igenek többségbe kerülése nem járt volna a lakosság életét közvetlenül befolyásoló anyagi következményekkel.
A 2004. december 5-i népszavazás mégis a XX. század magyar történelmének egyik morális mélypontja lett, mivel egy közel kilencven éve széttépett nemzet legkiszolgáltatottabb tagjait csapta arcul oly módon, hogy a pofon a lelket érte, onnan érkezett ugyanis, ahová tartozónak az elszakítottak ezernyi kín és megaláztatás vállalásával is tartották magukat...
(A Jézus-hágó V. stációjának felirata Csíksomlyón: Keresztet viselő Krisztusom, tanítsd meg székely népemet, hogy nagy lélekkel hordozza keresztjét...)
A népszavazás kierőszakolása már csak azért is nagy hiba - reméljük, tényleg csupán hiba - volt az MVSZ részéről, mivel egyrészt pontosan érzékelhető és látható volt, hogy anya(?)ország lakossága - már rég nem nemzet, csak lakosság - értékrendjét, önbecslését, erkölcsiségét tekintve a teljes szétzüllés állapotában van, másrészt az is nyilvánvaló volt, hogy a hatalmon lévő gyurcsányi MSZP és idegenszívű szatelitpártja már a kampány során is kéjes örömmel fogja gyalázni és köpködni a még meglévő legszentebb nemzeti érzéseket.
A valódi tét tehát az volt, hogy a gyurcsányok, lendvaik, bauerek, pető ivánok vajon milyen hatékonysággal tudnak élni az MVSZ által tálcán kínált lehetőséggel, sikerül-e végérvényesen győzelemre vinniük Trianont, sikerül-e olyan sérülést, törést okozniuk a magyarságnak, mely az amúgy is agonizáló nemzet végső széthullásához vezet...
A június 4-én, Trianon évfordulóján született Gyurcsány aztán méltónak is bizonyult saját magához és övéihez, kampányában olyan álláspontot képviselt, melyet addig a történelem során egyetlen ország vezetője sem fogalmazott még meg.
A történelem ugyanis arról szól, hogy a nemzetek nagyobbak, népesebbek, gazdagabbak, befolyásosabbak, erősebbek akarnak lenni, mint más nemzetek, ezért vívták és vívják a háborúkat, ezért választottak maguknak olyan vezetőket, akik e törekvéseiket sikerre viszik.
Azt azonban, hogy legyünk kevesebben, legyünk csak kisebbek, gyengébbek, nem nagyon hallhattuk egyetlen felelős vezető szájából sem, ha csak a délceg ávósból lett miniszterelnök, Horn Gyula - akit felelős vezetőnek nevezni azért nem kis dőreség lenne - elhíresült "Merjünk kicsik lenni!" mondatát nem tekintjük ide tartozónak...
Gyurcsány pedig profin tette a dolgát, a legaljasabb emberi ösztönökre apellálva érvelt, a munkahelyek, a megélhetés elvesztésével fenyegette az anyaországbeli - december ötödike után ez sem a legszerencsésebb kifejezés - magyarokat, mondván, hogy huszonhárommillió román munkavállaló fogja lerohanni az országot, s veszi majd el a kenyeret az itthoniaktól...
S hogy még egyszer a történelemre, mint objektív tükörre hivatkozzunk, azt is látnunk kell, hogy egyedül a nemzetállam bizonyult a tartós, időtállóan stabil kategóriának a társadalmi berendezkedések sorában.
Amit szétvágtak, de összetartozik - Németország - az egyesülni, összeforrni igyekezett, amit pedig összetákoltak, de nem tartozott össze - Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia, hogy csak közvetlen szomszédainkat és a közelmúltat említsük - nemzetállamokra esett szét, s pillanatnyi kétségünk se legyen, ez a sors vár az EU-ra is.
A szétforgácsolt, megcsonkított nemzetek törekvése a természetes állapot, a teljesség helyreállítására tehát megkérdőjelezhetetlen, megváltoztathatatlan, az egyedül egészségesnek mondható folyamat, ennek mesterséges akadályozása pedig természetellenes, aberrált szándék, pont olyan, mint azok a politikai formációk, melyek 2004-ben ezt a szándékot képviselték és megtestesítették.
Sajnos az is igaz, hogy egészséges folyamatok, csak egészséges nemzetek kapcsán mehetnek végbe, a magyar pedig éppen 2004. december ötödikén bizonyította világosan, hogy nem az.
A remény azonban életünk nélkülözhetetlen része, létfeltétel, táplálék, szilárd alap.
Bármekkora, bármely súlyos legyen is a kór, a remény a gyógyulás, az egészség képét festi elénk.
A terápia megkezdésének feltétele azonban a diagnózis, a szembesülés, a tényfeltárás.
Ezért fontos, hogy 2004. december ötödikéről beszéljünk néha...