A másság győzött a minap véget ért Eurovíziós Dalfesztiválon, az első helyet ugyanis egy szoknyában nyüszítő, vonagló, vérpirosra lakkozott körmű, fekete szakállas lény, bizonyos Conchita Wurst szerezte meg a toleranciafertőzött zsűri eurokonform döntését követően.
Megvan tehát az új sztár, aki nem férfi, s nem nő.
Más.
Öreganyám minden valószínűség szerint paszkoncának nevezte volna, de az egy letűnt, nem toleráns kor volt, a nők anyák, a férfiak apák voltak, s ez ma már szalonképtelen, szélsőséges, de minimum kirekesztő…
Kemény, vad kor volt, akkoriban Hófehérke fehér – micsoda rasszizmus! - , Fekete Péter fekete volt, a fekete egyébként maradt, csak nem Péter, hanem Pákó, s nem kártyafigura, hanem sztár, celeb, aki egy csacsogós TV-műsorban formás csokifalloszt kínált szopogatásra beszélgetőpartnereinek, már amennyiben az említett produkciót beszélgetésnek lehet nevezni…
A sztárok – a mások – egyébként jönnek-mennek, mára Pákó kissé elhalványult – no, nem bőrszínét tekintve, azzal nem illik viccelődni -, újabb, egzotikusabbnál egzotikusabb példányok tűnnek fel a médiában, ki hogyan, ez kapcsolat, etnikai beágyazódás kérdése is, valakinek elég egyenes adásban lesmárolni azonos nemű partnerét, másnak a heréit kell simára vasaltatni pár hasábnyi címlapsztoriért.
Az ötletek változatosak, bár kétségtelen, hogy javarészt a nemiség, az altest, az eltorzult identitás körül kavarognak, s ez kissé egysíkúvá teszi az egész projektet.
Hamarosan újabb variációkkal kell majd előállni a liberális agytrösztnek, hogy unalomba ne fulladjon a produkció, s célszerűnek látszik az élet minden területére kiterjesztve próbálkozni, a szórakoztatóipar ugyanis önmagában nem elég a sikerhez.
Innovatív kezdeményezések történtek már e téren is (a pápaválasztás kapcsán például hallottunk olyan liberális javaslatot, hogy a következő egyházfő legyen inkább egy színesbőrű, ateista, leszbikus nő, esetleg mindjárt kettő, hogy legyen kivel torzsalkodni…), de az igazi áttörés még várat magára.
Kíváncsian várjuk, hogy meddig lehet még az állatvilágot kirekeszteni a hatalomból, mikor választ vetetőjévé valamelyik nagyhatalom mondjuk egy galléros páviánt, igaz, egy igen fejlett demokráciában történtek is bátortalan lépések ebbe az irányba…
De vissza a mába, a dalfesztiválhoz, a másság legfrissebb európai diadalához!
Itt bizony alulmaradtunk a szomszédokkal szemben!
Hiába izgultunk az általunk delegált hungarikumért, a tipikusan magyaros nevű kreol csalogány Soundersért, a sógorok lefőztek bennünket, s megmutatták, hogy mi a tolerancia, a másság tisztelete.
Ausztriát ugyanis nem holmi bőrgatyás, zergekalapos, jódlizó tiroli őskövület, hanem egy égi jelenség, egy aranyruhás, telt keblű, szakállas hölgy, egy valódi szőrmadonna képviselte, s ezzel a verseny el is dőlt.
Mert ki, melyik zsűri merné a vert mezőnybe sorolni a másságot, ki merné vállalni a kirekesztés szörnyű bélyegét?
Így hát győzött a másság, s lassan lezárulni látszik egy régi, konzervatív korszak.
Ma Európa nem Európa, hanem valami más, a nő nem nő, a férfi nem férfi, az ember nem ember, hanem valami más.
A történelem pedig arra tanít, hogy a szőrmadonnákat nagy, véres korszakváltások szokták követni, letűnőben lévő, önmagát túlélt, rothadó, fertőző, pusztulásra ítélt korok jellegzetes figurái, afféle bakterei ők, akik kulcsra zárják a báltermet a kifáradt, őrjöngő orgia után.
Aztán tényleg eljön a másság, jön majd valami más.
Örülni valószínűleg nem fogunk neki…