Ismét bőgnek a fűrészek Zalaegerszegen, a Göcseji úti sírkertben, sorra tűnnek el az évszázados fenyők, utolsó leheletük gyantaillattal búcsúzik a temetőtől, melynek időtlen idők óta ékei voltak.
A "szakemberek" nem kegyelmeznek, teljes fasorok tűntek el az utóbbi években, ma már csupán emlék a nyírfasor, a fenyősorok többsége, de a nagyobb tuják is sorra esnek áldozatul a tervszerűségnek, ahogy hivatalosék emlegetik, a növényzetcserének.
Nem, nem a mókusokat sajnáljuk, bár kétségkívül jól esett gyönyörködni bennük, s nem is a sajnálat az ideillő szó arra, amit most érzünk.
Értetlenség, döbbenet, düh, sokk, letargia, fájdalom, gyász, talán bosszúvágy is ami bennünk, temetőlátogatókban kavarog a vandál, állati pusztítás láttán.
Elpárásodott szemű mamókák, hozzátartozóik sírjánál megnyugvást kereső temetőlátogatók szemlélik kővé váltan a faórisok után maradt iszonyú sivárságot, legtöbbünkben visszafojthatatlanul tolulnak fel a miértek, bár az idei "növényzetcsere" sokakat már nem lep meg.
Fojtogató...
Hogy mégis különösen fájdalmas, az azért van, mert tavaly - az akkori pusztítás után - mintegy szövetséget kötöttünk a megmaradókkal, a kaszabolást túlélt fákkal, megsimogattuk őket, s együtt gyászoltuk a távozókat.
Tény, idén stílszerűen, a kegyelet jegyében zajlott a tarvágás, hiszen nem zöldbe borultan, a vegetációs időszak közepén küldték halálba a fákat, mint mondjuk a városka közepén, a Dísz térnek csúfolt, s az újrakövezés után leginkább díszletraktárhoz hasonlító betonteknő szélén, ahol - a platánok árnyékát pótolandó - acél árnyékolóketreceket állított fel az alkotó fantázia.
Nem, a temető nem a Dísz tér, itt más törvények érvényesek.
A temető nem a racionalitás színtere, hanem két világ kapuja, ahol az érzelmek írják a törvényt.
Végrendelet...
Ebbe belerondítani bűn, barbárság, érzéketlen tudatlanság.
Tudjuk, volt alkalmunk megismerni a sablonpaneleket, a fák öregek, betegek, veszélyesek voltak, a lehulló ágak kárt tehetnek a milliós értékű presztizsmárványokban...
Aki azonban járt egy kicsit nyugatabbra, s látott sírkerteket, az tudja, hogy milyen becsben vannak ott a természeti értékek, az öreg fák, s hányféle megoldás létezik megmentésükre, vagy a versenyt pompzó síremlékek védelmére.
Ennyi volt...
Különösen igaz ez, ha az irtás után visszamaradt törzscsonkok arról árulkodnak, hogy a fák többsége egészséges volt!
Ilyen egy beteg törzs?
Fekete István, szeretett írónk göllei szülőházának udvarán egy hatalmas fenyőfa áll.
Fekete Árpád, az író édesapja ültette 1900-ban, fia születésekor.
A fa - természetesen - öreg, bizonyára vannak olyanok, akik szerint talán veszélyes is.
Az írót, feleségét, s Bogács pulikutyájukat egy évtizede - ugyancsak Göllén, a szülőfaluban - újratemették, Fekete István tehát hazatért.
Sírja fölött egy öreg fenyő áll, s elképzelhető, hogy néha ágak hullanak le róla.
Úgy tűnik, Zalaegerszegen ezt tényleg nem értik...