„Semmi sem állandó, csak a változás maga.”
(Hérakleitosz)
Ezt a témát már több szakértő elemezte, számos könyvet írtak róla, mégis azt hiszem, egyéni utunktól, élményeinktől függ, hogy mit gondolunk a változásról.
A buddhista tanok szerint minden vég egy kezdet, így egyetlen elmúlás sem tragikus.
Vannak, akik azt vallják, a változás egy lehetőség.
Jómagam talán ez utóbbit egészíteném ki azzal, hogy egy ideig lehetőség, aztán kényszer.
S hogy hol a kettő közti határ, azt a saját érzékenységünk szabja meg.
Először csak finoman kopogtat. (talán kezdjük magunkat kicsit kényelmetlenül érezni egy élethelyzetben vagy környezetben),
ha nem reagáltunk, legközelebb határozottabban veri meg ajtónkat, (már határozottan kellemetlen ott és úgy működni, ahogy eddig),
végül már-már dörömböl, hogy hangja áttörhessen az ellenállás és félelem falain (munkahelyi elbocsátás, testi tünetek, balesetek, stb).
Hitem szerint a külvilágból érkező hatások mind útjelzők, amelyek megmutatják, merre tovább a saját életünkben – ha tudunk és főleg MERÜNK - olvasni belőlük.
Jellemzően a fejlődés felé terelgetnek bennünket, bár ez kezdetben nem mindig látszik.
Pál Feri Atya kedves megközelítésével élve a fordulat akkor következik be, amikor feladjuk a naiv gyermeki elképzelést, hogy az egész világ változzon meg, de én „csak
úgy okosban”...