„Aki Istent szereti benned, úgy őriz meg, hogy elenged;
aki csak önmagát szereti benned, úgy veszít el, hogy görcsösen ragaszkodik hozzád.”
(Simon András: Töredék)
Életünk során ezernyi hatás ér bennünket, és a küzdelem ellenük gyakran felemészti erőnk legjavát.
Talán megesett már mindnyájunkkal, hogy elvártuk a családtagjaink jókedvét, a buszsofőr udvariasságát, a reggeli verőfényes napsütést, azt hogy ne legyen hosszú
sor a pénztárnál vagy bármi mást, ami végül nem következett be.
Ez az apróság aztán megpecsételte a nap hangulatát.
Hányszor izgultunk a témazáró dolgozat vagy egy fontos munkahelyi prezentáció miatt, pedig alaposan felkészültünk?
A világ összes történését nem tudjuk kontroll alatt tartani, de a gondolatainkat magunk választjuk, a reakcióinkról mi döntünk.
Amikor ráébredünk, hogy az irányítás nem mindig a miénk, de az eseményektől függetlenül is egészek és értékesek vagyunk, akkor új irányt vesznek a dolgok.
Ha megtettük a magunkét, a többire nem kell gondot viselnünk, bátran útjára bocsáthatjuk.
Nem mások cselekedeteitől függ a saját boldogságunk.
Jaaa, hogy kellemetlen, ha nem az történik, amit várunk???
Persze, hogy az.
Többnyire beleragadtunk ugyanis a függőségeinkbe, az idejét múlt mintáinkba, a szerepeinkbe, a megszokásainkba, és kényelmetlen kilépni belőlük.
Amikor nem küzdünk tovább, csak átadjuk magunkat a változásnak, és elengedjük az elvárásainkat; egyszerűen tesszük, amit tudunk, ami örömöt okoz, akkor feloldódik
a görcsös akarás, és hirtelen megjelennek a lehetőségek, felbukkannak a válaszok a régóta bennünk élő kérdésekre (vagy legalább is hirtelen észrevesszük őket).
Már készen állunk rá.
A fókusz ugyanis átkerült önmagunkra.
Az pedig az egyetlen, amit bármikor módunkban áll megváltoztatni ebben a világban...