Ha az ember rendben van, rendben lesz a világa is.
Bizonyára sokan ismerik a történetet, amelyben egy lelkész darabokra tépett egy magazinból kiszakított világtérképet, majd a fiának adta, és ígért egy negyeddollárost az összerakásért.
Legnagyobb csodálkozására a fiú kisvártatva elkészült.
Apja kérdésére elmondta, hogy a hátoldalon egy ember képe volt. Összerakta tehát az embert, majd megfordította a papírt, és összeállt a világ.
Rájött, hogy ha rendbe teszi az embert, rendben lesz a világ is...
Nem is kérdéses a történet aktualitása.
Nagyon sokan viselünk ma különböző maszkokat. Ha jobban körülnézünk egész álarcosbálban élünk.
Ez persze csak akkor tűnik fel, amikor találkozunk valakivel, aki „meztelen”.
Például egy gyermek.
Ő még azt teszi, mondja, amit érez és gondol.
Elhiszi magáról, hogy így is szerethető.
Idővel aztán a félelem, a családi minták vagy egyéb tényezők észrevétlenül bevonnak bennünket valami furcsa mázzal.
Elfelejtjük tőle, hogy szerethetők vagyunk pusztán önmagunkért. Minél több időt töltünk benne, annál inkább ránk kövül.
Eggyé válunk vele, már-már észre sem vesszük, hogy viseljük.
Veszélyes anyag ez:
gátolja a szeretetáramlást kifelé és befelé egyaránt,
játszmákat gerjeszt (majd adok ha már te is adtál),
megmérgezi a kapcsolatokat,
sablonokat gyárt és elvárásokat ébreszt.
Ha elég bátrak vagyunk felismerni a saját álruhánkat, majd szép módszeresen levetkőzni azt, olyan távlatokat nyithat meg előttünk az őszinteség, amilyenre talán még
gyermekkorból emlékezhetünk.
Megtaláljuk saját önvalónkat.
Képesek leszünk elfogadni magunkat.
EGYségbe kerülünk.
A harmóniában élő ember pedig köztudottan harmóniát teremt maga körül, mert másokat is azzal az elfogadással kezel, mint önmagát...