Az otthon nem egy hely.
Az egy érzés...
Ez a mondat már közhelynek hat, de talán sosem volt még olyan fájdalmasan aktuális, mint manapság, amikor a változáson kívül szinte semmi sem állandó az
életünkben.
Ijesztő, milyen mohón vágyunk valahova, valakihez tartozni – akár önmagunk megtagadása árán is.
Az otthon a hátország, a szeretet biztonsága.
Ha nyitott szemmel járunk, nap mint nap találkozhatunk emberekkel, akiket romba döntött ennek az érzésnek a hiánya:
ha - már gyermekkortól – hiányzott a feltétlen szeretet és bizalom,
ha nem vethette le az álarcát és lehetett őszinte minden körülmények között,
ha nem kapott határozott támogatást,
ha nem érezte, hogy önmagáért értékes, nem a tetteiért vagy azok hasznáért,
ha nem volt egy zug, ahol elzárhatta a világ végeláthatatlan ingerfolyamának csapját, és tölthetett el némi időt saját társaságában.
Amikor azt mondjuk beteg a népünk, a társadalmunk vagy a családunk, a gyerekeink, talán érdemes átgondolni vajon mi magunk megtettünk-e mindent azért,
hogy másképp legyen…
Minden változás alulról felfelé, belülről kifelé, a kicsitől a nagy irányába indul.
Sosem késő elkezdeni dolgozni az otthonunkon...